Dicséret-e egy háborús regénynek, ha azt mondom rá, hogy szép? Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy E. H. Bates Jó széllel francia partra című regényéről mégis ez az első szó, ami eszembe jut. Szép.

Gyerekkorom óta ott volt a polcomon. Még a 90-es évek eleji könyvdiszkontos időkben vettem meg magamnak, talán tíz vagy húsz forintért, de azóta nem tudtam rászánni magam, hogy elolvassam. Pedig már a címe is nagyon tetszett, a háborús regényekkel szemben is elfogult vagyok (hiába, a pacifistáknak is vannak gyengeségeik), s a szüleim is mindig azt mondták, hogy érdemes elolvasni. Nem tudnám megmondani, hogy miért volt ez az egyik olyan könyv, amelynek a borítóján mindig megakadt a szemem, néha le is vettem a polcról, forgattam a kezemben, de aztán találtam egy másik könyvet és inkább mégis azt kezdtem el olvasni. Azóta eltelt több mint húsz év és egyik este végül úgy éreztem, hogy eljött az idő.

Levettem, egy szuszra végigolvastam, s ahogy mondom, szép könyvnek találtam, és mióta befejeztem az olvasást, azóta gondolkodom rajta, hogy ez dicséretnek számít-e. Az kétségtelen, hogy jó volt olvasni. A történet megható volt és izgalmas is, ugyanakkor a főhősnek és a narrátornak köszönhetően bőven jutott idő a környezet megismerésére, a csendes merengésre is, s a leírások sokszor költőiek voltak. A szereplők is mind rokonszenvesek, mindvégig izgultam, hogy a sorsuk jóra forduljon, féltem, hogy valami baj éri őket, s amikor így történt, együtt éreztem velük.

Mégsem erről jutott eszembe az, hogy ez egy szép könyv, hanem a történet arányossága és szemérmes előadásmódja miatt. Olyasmiket értek ezen, mint, hogy az egész könyvben alig néhány szereplő van: néhány brit pilóta, egy francia család, egy orvos és még egy-két felbukkanó szereplő, akikről ráadásul csak egészen keveset tudunk meg, hogy továbbá a helyszínek és a cselekmény látóhatára egészen szűknek tetszik, mégsincs olyan érzése az embernek, hogy valami fontos kimaradt volna. A történet kerek egésznek hat, már csak azért is, mert e néhány szereplő és e néhány helyszín oly módon vannak elosztva, hogy egy egész világot tegyenek ki. Tudom, ez kissé tautológiának tűnhet, de aki olvasta a regényt, az biztos tudja, mire gondolok. Mondok azért egy példát: bár a rossz emberek nem jelennek meg a történetben vagy csak marginálisan, mindvégig ott van a fenyegetés a levegőben, fenntartva a regényolvasás izgalmát. Azért kell az egész könyvben végig rejtőzködniük a pilótáknak és ezért fenyegeti halál az őket segítő francia családot. S ez a fenyegetés nem üres és általános valami: az orvosról, aki először látta el a főhős sebét, megtudjuk, hogy meghal, az egyik pilótatárs a menekülés utolsó pillanataiban áldozza fel magát, hogy a főhős és szerelme megmenekülhessen, a főhős a vasútnál lebukik és lövöldözésbe keveredik és így tovább. Ez a csak pillanatokra valósággá váló, de lehetőségként mindvégig jelenlévő fenyegetés áthatja az egész könyvet, ugyanakkor diszkréten kívül is marad a történeten. De mondok egy másik példát is: bár happy end van, azért a könyv világossá teszi, hogy a háború áldozatokkal jár, a főhős például elveszíti a kezét, orvosát megölik, s a spanyol határon való sikeres átjutáshoz pilótatársának fel kell áldoznia magát. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy nem csak a happy end nem marad el, de az erőszak többnyire nem is része a történetnek, csak hallunk róla és a pilótatárs tette sem puszta áldozat, de egyúttal morálisan értékes hőstett is. Éppen az a brit fiatalember áldozza fel magát egy francia lányért, akinek a könyv legnagyobb részében nem volt egy jó szava sem a franciákról, mégsem mondhatnám, hogy a fordulat váratlanul ér, hiszen az ember arányérzéke szinte megköveteli, hogy így legyen, hogy a fiatalember gyanakvása és franciák iránti ellenszenve ne maradjon következmények, ellentételezés nélkül. Az ilyesmik miatt mondom, hogy a könyv arányos és diszkrét, szinte már-már szemérmes. Hogy - szép.

Talán csak egyetlen dolog zavart igazán a könyvben, az a főhősnő alakja. Naná, hogy vallásos, naná, hogy együgyű, naná, hogy érzelmes és ragaszkodó, aki mindent feláldoz a szerelméért, s követni fogja őt a világ másik végére is. Persze ez is hozzátett a könyv bájához, s ahhoz az érzéshez, hogy ez egy szép történet, de erősítette azt a nyugtalanító érzésemet is, hogy talán szépnek mondani egy ilyen történetet talán mégsem kizárólag dicséret. Pedig, komolyan mondom, nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy elolvastam a regényt.