Mindig is sokat olvastam és egy időben még azt is gondoltam, hogy az életemnek az irodalomról kellene szólnia. Magyartanárnak kellene menni, irodalmárnak kéne lenni, írni kellene. Azt hittem, ehhez megvannak a szükséges adottságaim. Okos műelemzéseket tudtam írni, sokat és értelmesen tudtam arról beszélni, hogy egy irodalmi mű hogyan épül fel, milyen írói eszközök vannak benne. Ma már világosan látom, hogy az érdeklődésem merőben technikai jellegű volt. Nem lett belőlem sem író, sem költő, sem irodalmár, sem magyartanár. Tíz éve van magyar szakos diplomám és egészen más dolgokkal foglalkozom, nem irodalommal. Sőt, hogy őszinte legyek, éveken át alig olvastam szépirodalmat. A magyar szak végére azt vettem észre, jobban érdekel az, mások miket mondtak egy egy irodalmi műről, mint a művek maguk. A legtöbb klasszikus mű untatott, a kortárs irodalom irritált, s nagyobb örömet tudtam találni jelentéktelen és sokszáz éve halott emberek teljesen érdektelen leveleinek, dilettáns verseinek, történeti feljegyzéseinek a tanulmányozásában, mint irodalmi művekében. Nagyobb örömemet leltem tévésorozatokban, popcorn filmekben, mint abban, amit komoly irodalomnak éreztem.

Kicsit a magyar szakot is hibáztattam ezért és legalább ennyire a középiskolai oktatást. Megtanítottak műelemezni, de olvasni nem és azt a benyomást keltették, mintha a kettőnek köze lenne egymáshoz. Máig azt gondolom, hogy a legértelmetlenebb tevékenységek egyike a műelemzés. Irodalmi művet írni, kiadni, eladni, elolvasni, élményeinket megosztani, műveket kritizálni, írói mesterségbeli fogásokat megérteni és megtanítani mind-mind értelmes elfoglaltságok, de a műelemzés - így érzem - az irodalomnak egyszerűen nem rendeltetésszerű használata. A fentebb felsorolt tevékenységek mindegyikéből merít, de egyiket sem valósítja meg igazán. Ugyanígy, olvastattak velem rengeteg irodalomelméletet, aminek köszönhetően elsajátítottam egy absztrakt nyelvet, amelynek a segítségével bármiről lehet beszélni, nem csak irodalomról, ugyanakkor az elmélet nem segített megtanulnom kifejezni mindazt, ami nekem az irodalomban fontos. Sőt, csak még inkább eltávolított a szépirodalomról.

De nem akarom kizárólag erre fogni a dolgot. Valószínűleg sosem állt hozzám elég közel az irodalom, ezt azért a középiskola és az egyetem mentségére el kell mondanom. Érdeklődésem kezdettől technikai volt és az élet nagy kérdéseit furcsa módon inkább a történelem és kisebb részben a filozófia segítségével tudtam megközelíteni. Többször éreztem katarzist történeti munkák, mint irodalmi művek kapcsán. Többször éreztem intellektuális izgalmat is történetírók olvastán, mint amikor szépirodalmat forgattam, s amikor valami megfogott az irodalomban, sokszor az is inkább történeti érdeklődés volt, mint esztétikai. Az is zavart, hogy folyton ítélkezni kell: ez jó, emez kevésbé jó, az klasszikus, amaz meg dilettáns. Néha úgy tűnt, irodalmárnak lenni főleg azt jelenti, hogy az ember tulajdonképpen nem szereti az irodalmat, hanem folyton hibát keres mindenben.  

Mindezek miatt valósággal megcsömörlöttem a szépirodalomtól azoknak az időknek a végére, azt hiszem, s még csak azt sem mondanám, hogy tátongó űrt hagyott bennem, hogy évekig alig vettem a kezembe szépirodalmi művet. De aztán enyhülni kezdett a csömöröm, szerencsémre olyan emberek közé kerültem, akik maguk sokat olvastak, s szép lassan én is visszaszoktam az olvasásra. Egyelőre csak kis adagokban és kizárólag hedonisztikus megfontolásból. Mikor már túl sok tudományos szövegen rágtam át magam és azt éreztem, hogy egy film korántsem okozna akkora örömet, mint egy könyv, akkor olvasni kezdtem egy regényt vagy egy novellát. És legnagyobb meglepetésemre - jólesett. Ma már hiányozna, ha nem olvasnék rendszeresen. Sőt, azt is észrevettem, másként olvasok és erősebb hatással van rám a szépirodalom, mint régen. A technikai problémák már nem annyira izgatnak, s bár még mindig inkább intellektuális, mint érzéki élményt jelent az olvasás, azért azt észrevettem, hogy az olvasottak még sokáig dolgoznak bennem. Azért is kezdtem el ezt az olvasónaplót, hogy megosszam ezt az élményemet  olyanokkal, akik hasonló megcsömörlést éltek át vagy olyanokkal, akikben valahol mélyen ott szunnyad az olvasás iránti vágy. Hátha őket is fel tudom bátorítani, hogy olvassanak.