A mai napig kiráz a hideg, ha eszembe jut A gyertyák csonkig égnek. Mikor először olvastam, modorosnak, hatásvadásznak éreztem és őszintén meg voltam lepve a könyv hazai és külföldi sikerén. Habár volt néhány barátom, aki lopva bevallotta, hogy ő sem szerette és hogy egyébként Máraival amúgysem tudnak mit kezdeni, mindig is kész voltam elfogadni, hogy a hiba bennem van. Márai Sándor neve felkerült arra a hosszú listára, amelyen azok az irodalmi klasszikusok találhatók, akiknek a műveivel nem tudtam mit kezdeni.

Nemrég ébredt csak fel bennem némi rossz érzés, hogy talán túl könnyen adtam fel annak idején. Az történt ugyanis, hogy újra elolvastam az Egy polgár vallomásait (nem az újonnan kiadott eredetit, hanem, amit már a 90-es évek végén is olvastam), s ahogy haladtam előre a szövegben, csodálkozva fedeztem fel, hogy egyre jobban élvezem az olvasást. Pedig most sem adta magát könnyen a regény. A kassai gyerekkorról szóló részeket még mindig erőltetettnek éreztem, sommás megállapításaitól felállt a szőr a hátamon. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a narrátor túlságosan komolyan veszi magát, s minden szótagnak külön hangsúlyt akar adni, minden epizódnak általánosan érvényes jelentőséget akar tulajdonítani. Beszéljen akár a zsidókról, a kassai polgárokról, a gyerekkorról, a férfi-nő kapcsolatról, az iskoláról, a rokonairól - akármiről. De azért tovább olvastam és mire a könyv végére értem, valahogy mégiscsak megszerettem a regényt, sőt, még Márait is. Megszerettem valahol félúton Németország és Franciaország között. A németországi tartózkodásáról szóló részeket egyszerűen lebilincselőnek éreztem (biztos segítettek a korábbi olvasás óta szerzett "élettapasztalataim" is, például Sebastian Haffnertől az Egy német története) és bevallom, kevés dolog ragadott meg jobban életemben, mint az a hihetetlen frusztráltság, ami a franciaországi időszak leírásából árad: itt valahogy azt éreztem, hogy minden mondatában önirónia van, hogy egyszerre gyűlöli, féli és irigyli is a franciákat. Ez végre valami, mondogattam magamban elégedetten és mire ide eljutottam, már azon csodálkoztam, hogy hogy lehet, hogy én eddig ennyire nem szerettem ezt a regényt.

Amivel kapcsolatban viszont ellentmondásos érzéseim alakultak ki a könyv végére, az az apjához és a polgársághoz való viszony. Bevallom, nem tudtam úgy olvasni a könyvet, mint egy "polgár vallomását" - valószínűleg éppen azért, amit a könyv maga is állít, hogy a polgárság kora az apai nemzedék világa és nem a főhősé. És azt is be kell vallanom, hogy a regény végének megrendítően szép eulógiája a meghalt apa fölött meghatott ugyan, de meg is lepett. Nem éreztem azt, hogy az apa halálának olyan jelentősége lenne a könyv szempontjából, mint azt maga az elbeszélő látszik gondolni. Itt megint beleütköztem abba az idegenségérzésbe, amit kiváltott belőlem a könyv eleje. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni egy ilyen szimbolikussá, egy korszakot, sőt, egy egész világot lezáró eseménnyé növesztett személyes (és ennyiben banális) tragédiával, azzal, hogy a főhős számára apjának elvesztése a polgári világ bukását jelenti. Minden személyes rokonszenvem ellenére, amit a főhős iránt ebben a pillanatban éreztem, úgy véltem, már megint nem tudott uralkodni magán és már megint többet akar belelátni a dolgokba, mint amik.

Nem mondom tehát, hogy egyszerű a viszonyom az Egy polgár vallomásaihoz, mert nem az. Van, amit továbbra sem szeretek benne és van, ami kifejezetten idegesít. De ez már mégsem az az őszinte értetlenség és ellenszenv, amit eddig éreztem. Az a gyanúm, hogy nem utoljára volt a kezemben ez a regény.