Sosem voltam igazán színházba járó típus. Mióta felnőtt vagyok, azért évente néhányszor elmegyek ide-oda. Az utóbbi évben talán többet is voltam, mint általában. Korábban főleg arra figyeltem, hogy ne korogjon a gyomrom előadás közben, ne fájduljon meg a derekam a kényelmetlen üléstől és férjen el a lábam. Ami a színpadon történt, többnyire hidegen hagyott. Volt ugyan véleményem az előadásokról, de főleg az, hogy minek az a sok modernkedés, miért nem lehet egyszerűen csak előadni a dolgokat, ahogy a szerző megírta. A filmeket mindig is többre értékeltem, azt hiszem.

Az operák (amiket nagyon szeretek) és a családomban lévő gyerekek balettelőadásai kezdtek el először megértőbbé tenni a színpadon látható erőfeszítések iránt. A zene elterelte a figyelmem a nézőtér kellemetlenségeiről, a gyerekek produkciói pedig elgondolkodtattak arról, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy élvezhető és értelmes előadást lehessen létrehozni több tucatnyi, változó képességű és felkészültségű gyerek szerepeltetésével. Hogy hányféle igénynek és kihívásnak kell megfelelnie annak, aki ezeket az előadásokat létrehozza. Érdekes módon, a színészek teljesítményéről és a rendezésekről a többször látott operák kapcsán előbb tűnődtem el, mint a színházi előadások kapcsán.

Ma már eljutottam oda, hogy jelen vagyok az előadásokon. Őszintén érdekelnek és véleményem is van róluk. Tavaly például az Átrium Igenis, miniszterelnök úr előadásán bent maradtam, de bár ne tettem volna (az eredeti sorozatot szerettem, így valósággal lesújtott, amit itt láttam), viszont idén a Vígszínház dühítő Jóembert keresünkjéről kijöttünk, annyira elviselhetetlennek találtuk. A tavalyi évadban Katona József Színházban viszont nagyon tetszett a Godot-ra várva és a Mizantróp, az Örkényben a Képzelt beteg. A Vígszínházban érdekes volt, de elég problémás a Julius Caesar és inkább csalódás A Mester és Margaréta. Elgondolkodtatott A megszakított repülés és felhőtlen szórakozásnak bizonyult a BMC-ben az évbúcsúztató Arthur király. Kezdem megszeretni a műfajt, de így is, be kell vallanom, életemben egyszer fordult elő, hogy egy előadást megrázzon és mind a mai napig ne hagyjon nyugodni, ez pedig a Nehéz, Mucsi Zoltán felejthetetlen alakításával, de az viszont nem tavaly volt. 

Tudom, tudom, egy dráma és egy színházi előadás nem ugyanaz, s ezt igyekszem is észben tartani. Tehát bizonyára nem csak a színházzal kapcsolatos idegenkedésem az oka annak, hogy drámákat sem szoktam nagy kedvvel olvasni. Kicsit ugyanúgy voltam a drámákkal, mint a verses epikával. Olvastam, olvastam őket, de nem ragadtak meg az agyamban. Két antik darab, az Antigoné és az Oidipusz király jelentett csak valamelyes kivételt, meg Dürrenmatt darabjai, de előbbieket is inkább versként és nem drámaként élveztem (máig képes lennék deklamálni az Antigoné nyitó jelenetéből), utóbbiakkal pedig egy hajdani OKTV miatt foglalkoztam, a mából visszanézve szinte már természetellenesen sokat. Máig nincs olyan szerző, sem olyan dráma, akivel/amivel ennyire intim viszonyom lenne mint Dürrenmatt darabjaival. Már jó ideje nem vettem a kezembe a dedikált Dürrenmatt-kötetemet, de vannak elképzeléseim arról, hogy nagyjából mely darabok tetszenének jobban, mint régen, melyek kevésbé és arról is, hogy miért.

Éppen ezért is izgatott már egy ideje az a kis diákkönyvtáros kötet, amelyben Corneille és Racine darabjai vannak. Egyrészt, mert csábított a gondolat, hogy próbát tegyek egy drámával, másrészt, mert a francia klasszicizmusról úgy sejtettem, hogy kedvelni fogom. (Hogy miért, az megérne egy külön bejegyzést.) Bele is néztem néha a kötetbe, majd visszatettem a polcra, egészen tegnapelőttig, amikor ismét a kezembe vettem, lapozgatni kezdtem és végül a Phaedra elolvasása mellett döntöttem. A szerző akkurátusan megírt előszava volt, ami eldöntötte a kérdést. Racine elmagyarázta, mit és hogyan, s legfőképp: miért változtatott Euripidészhez képest és ez a lefegyverző őszinteség meghozta a kedvem az olvasáshoz. Nekiültem, elolvastam és most itt ülök a gép előtt és próbálok számot vetni azzal, ami történt velem.

Tetszett a Phaedra? Igen, azt hiszem. Nem ragadtak magukkal a szereplők szenvedélyei, s hűvös távolságtartással figyeltem a darab történéseit is. Szépnek találtam, ahogy az elején kibontakozik a drámai helyzet és világossá válnak a konfliktusok, amelyek előbb a szereplők kontrollja alól szabadulnak ki, majd egyre vadabbul tombolva teljesen romba döntik a szereplők világát. Azazhogy csak majdnem teljesen, mert a főszereplők Hyppolitos, Phaedra és a rosszat javasló Oinoné ugyan elpusztulnak, de a törvény és rend letéteményese, Theseus életben marad és tovább uralkodik, s túlél Aricia is. Szépnek és erőteljesnek találtam a szöveget is, Somlyó György fordításában.

Még azon is eltűnődtem, hogy valahol, lelkem legmélyén, a történet is megérintett és érzem, hogy az agyamat nem hagyja nyugodni a Phaedra. Phaedra alakja, s a többi emberhez való viszonya sem. Theseust egy vadbaromnak tartom, aki hűséget követel, miközben ő maga csalfa. Oinonét felelőtlen intrikusnak, Theramenest egy tisztesen középszerű embernek látom, Ariciában erőt érzek, Hyppolitost és Phaedrát összetett és ellentmondásos jellemeknek találom. 

Ami viszont igazán megragadta a figyelmem, hogy mintha a Phaedra egy furcsa, duplafenekű darab volna: a felszínen zajló szerelmi tragédia mögött ott van egy politikai válság története is, amit Theseus eltűnése okozott, s amelyben Theseus visszatértéig Phaedra tulajdonképpen győzelemre áll, Hyppolitos pedig egyre jobban belebonyolódik a lèse-majesté-be, csak, hogy szerelmét, Ariciát támogassa Phaedra gyerekeivel szemben. Ettől lesz a dráma meglehetősen zavarbaejtő és Hyppolitos sorsa a látszat ellenére nagyon is megérdemelt. Vagyis, ha Phaedra végső soron hamis vádakkal is illeti, önző okokból Hyppolitost, annak valójában van éppen elég vaj a füle mögött apja, Theseusszal és a király által teremtett renddel szemben. Már, ha jól értem a darabot. Jól értem? Nem tudom. Utána kéne olvasnom, de inkább olvasok még egy drámát. Kár, hogy nincs meg itthon a III. Richárd!