Tudom, bennem van a hiba, de katartikus élményt jelentett számomra Ernst Jünger Acélzivatarban című könyve.

Már csak azért is tudom, hogy én olvastam rosszul, mert két nagyra becsült barátom, akik közül az egyikről biztosan tudom, hogy esztétikai ítélőképessége lényegesen kifinomultabb, mint az enyém és a másikról is a lehető legjobb véleményem van, egészen másmilyennek találták a regényt, mint én. Ők unták, száraznak, repetitívnek érezték és éppen a katarzist hiányolták belőle.

De ha ez még nem lenne elég, azt is el kell mondanom, hogy én szenvedélyes háborúellenes regénynek találtam az Acélzivatarbant, amitől, amennyire meg tudom ítélni, szegény Ernst Jünger alighanem forogna a sírjában. Azt éreztem, Jünger könyve a maga aprólékos, pontos, higgadt, szenvedélymentes és tárgyilagos leírásaival; főhősének időnkénti érzelgősségével (amely nem a könyv sajátja, hanem a főszereplőé), ami feltűnő ellentétben áll a könyvet egyébként végigkísérő fatalizmussal, a háború borzalmaihoz való viszonyulás majdnem teljes hiányával; azzal, ahogy megmutatja, hogy a túlélés nem függ sem bátorságtól, sem rátermettségtől, pusztán a vak véletlentől; s azzal, hogy kiáltó ellentétben a főhős kivételes sorsával, az emberek többségétől előbb vagy utóbb elpártol a szerencse; valamint azzal, hogy a háború borzalmainak tárgyilagos leírása közben a valóság időnként elveszíti körvonalainak élességét és anélkül, hogy a szerző szándékosan rájátszana erre (mint mondjuk Peckinpah Cross of Ironja, amit egy filmes ismerősöm ajánlott a figyelmembe nemrég) pokoli látomássá válik, az én szememben nemigen szólhatott másról, mint hogy az első világháború borzalmai olyan mértéket értek el, amelyek próbára teszik az emberi felfogóképességet.

Hangozzék ez bármilyen furcsán, nekem az Acélzivatarban főhősének egykedvű pokoljárása, az, ahogy szívesen jár felderítésre, mert addig se unatkozik vagy ahogy a legfelelőtlenebbül választja meg alvóhelyeit, s rendre elfeledkezik a sisakjáról vagy a gázmaszkjáról, Köves Gyuri kamaszos flegmaságát idézte az eszembe, a háború abszurd és embertelen körülményeivel való látszólag teljes azonosulása pedig a Sorstalanság sokakat megdöbbentő szavait: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban."

Számomra az Acélzivatarban ugyanúgy a modernség ördögi oldalának: a gépesített, mérnöki precizitással megszervezett, ipari méretű és semmilyen racionális érvvel nem indokolható emberirtásnak a nagyon hasonló írói eszközökkel végrehajtott leírása és aprólékos elemzése volt, mint a Sorstalanság, s számomra mindkettő mindenekelőtt arról szólt, hogyan válik az ember saját kiirtásának cinkos eszközévé.

Azzal mentegetem csak magam félreolvasásom miatt, hogy Remarque-nak is tetszett az Acélzivatarban. Vajon így lett volna-e, ha a könyvben nincs legalább egy kicsit benne az is, amit én vélek beleláthatni? Nem is tudom.