Sosem voltam nagy sci-fi rajongó. Lem Solarisa mégis meglehetősen nagy hatással volt rám kamaszkoromban, és bár nehezen jutottam a végére, mindmáig meghatározza, hogy mit várok egy sci-fi regénytől. Ezért is tudott valamelyest lekötni Crichtontól A gömb, meg Schätzingtől a Raj, habár talán megköveznének a műfaj igazi hívei, hogy egy lapon emlegetem ezeket. De, hogy őszinte legyek, túl sok más sci-fit nem olvastam. Az előbb külön meg kellett néznem azt is, hogy a Dűne, amit igen, minek tekintendő, mert nekem fantasynek tűnt - s mint látom, másnak is gondot okozott a műfaji besorolás. Gyerekkoromban persze néhány Nemere-regény is megfordult a kezemben (a címüket sem tudom már), de Asimovról vagy Arthur C. Clarke-ról valószínűleg lényegesen hosszabban tudnék írni, mint amennyit elolvastam a könyveikből.

China Miéville Konzulváros című könyvét egy kollégám adta kölcsön még tavasszal és nagyon hálás vagyok neki ezért. Fogalmam sincs, mit mondtak róla azok, akik tényleg értenek a műfajhoz vagy akik rajonganak a sci-fiért. Szándékosan nem is néztem utána, csak a szerzőről olvastam később néhány szócikket az interneten. Én csak azt tudom, hogy gyorsan végeztem vele, annak ellenére is, hogy csak esténként jutott rá egy kis időm, mikor már minden mással végeztem. (Ez valószínűleg nem túl megbízható ismérve egy jó könyvnek, de én alapvetően hedonista olvasó vagyok és jobb szeretem, ha egy könyv nem áll ellent az olvasásnak.) Tetszett. Mi több, nyomot is hagyott bennem. Márpedig mi többet kívánhatna az ember egy könyvtől?

Már rég visszaadtam a nálam lévő példányt a tulajdonosának, de sok minden megmaradt bennem azóta is. Például máig foglalkoztat az a furcsa politikai képződmény, Bréma, amelynek a regénybeli Konzulváros az egyik, igencsak távoli gyarmata. Politológusként az ilyesmire egyébként is érzékenyebb a szemem, s ebben az esetben azért szokott eszembe jutni, mert megfogott, hogy a brémaiak mindenfelé telepeket hoznak létre, igyekeznek kontrollálni őket, kereskednek is velük, de valójában tudják, hogy egyszer majd úgyis felnőtté válnak a kolóniáik és hogy úgyis el fognak szakadni. Okos, érett hozzáállásnak tűnik, amin őszintén meglepődtem és a hajdani brit hozzáállásra asszociáltam róla, amellyel szép lassan elengedték gyarmataik kezét. Ennél több ugyan nem derül ki Brémáról, de a könyvben a legtöbb dologról egyébként sem derül ki túl sok minden és ez nemhogy zavart volna, inkább még hozzá is tett a regény bájához. Az immerről, a világok közötti utazás lehetővé tevő különös közegről sem sokat tudunk meg, de mégis van benne az absztraktságában és költőiségében is valami magávalragadó. Világítótornyaival, amelyek egyszerre jelentenek fenyegetést az immerben hajózóknak és tájékozódási pontot azoknak, akik már tudják, mik ezek. Meg a különös lényeivel, amelyek talán csak az anyag bizarr elrendeződései, de talán valódi szörnyetegek. Vagy maga Konzulváros, ami egyszerre tűnik elmaradott, világvégi helynek, mint valami kisváros egy westernfilmből (én legalábbis valami olyasminek képzeltem el olvasás közben), ahova csak nagyritkán érkezik a túlvilágból utánpótlás, mintha csak a kisvárost érintő postajárat lenne, ugyanakkor mégiscsak különös jelentőségű hely, hiszen ez a hely az, ahol a Gazdákkal lehet találkozni.

Ami viszont máig nem hagy nyugodni, az a könyv középpontjában álló téma, a nyelv és hazugság problémája. Ez így kicsit elvontan hangzik, pedig nagyonis gyakorlati problémáról van szó a könyv szerint. A Gazdák nyelve ugyanis olyan különleges, hogy abban nem lehet nem igaz dolgokat mondani, a Gazdák mégis szenvedélyesen vágynak a hazugságra, különösen, amióta találkoztak a hazudni tudó emberekkel, ezért folyton küzdenek, hogy képesek legyenek rá ők is, majd, amikor ez megtörténik, a hazugságok veszélyes drogként kezd hatni rájuk, felbomlással fenyegetve egész társadalmukat. 

Ez a téma pedig mindenekelőtt azért ejt zavarba, mert be kell vallanom, hogy valamiért nem tudom egészen komolyan venni. Nem tudok ugyanis elképzelni egy olyan nyelvet, amelyet ne lehetne hazugságra, ne lehetne metaforikusan használni, vagy, hogy a metaforák használata megértési nehézséget okozna valakinek. Tudom, tudom, van olyan, hogy SLI, meg ASD, és ezek okozhatnak ilyesmit, de akkor is. Ezért aztán hetek óta azon tűnődöm, vajon nem éppen ettől jó eszköze-e a hazugság hiánya annak, hogy megértsük, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megérteni. Néha arra jutok, hogy igen, az, máskor viszont úgy érzem, egyszerűen túlgondolom az egészet és az az igazság, hogy az alapötlet nem elég mély. Nem is tudom.

Láttam egyszer egy filmet, az általam nagyon kedvelt Ricky Gervais szatíráját, amelynek The Invention of Lying volt a címe és nagyon hasonló ötlete alapult: az emberek nem tudtak hazudni és amikor valaki rájött, hogy kell, akkor a többi ember teljesen kiszolgáltatott lett neki, mert képtelenek voltak felismerni, mikor nem mond igazat. Ugyanakkor varázslatosnak és lebilincselőnek is találták, amiket mond (például fiktív történeteket, meg vallást talált fel) és rengeteg rajongója lett. Nem tudom, miért, akkor egyáltalán nem okozott problémát elfogadni, hogy nem mindenki képes nem igazat mondani, de talán csak azért, mert az vígjáték volt és szatíra és ezért végsősoron nem kellett hihetőnek találnom, csak viccesnek és elgondolkodtatónak. A filmbeli Pepsi-reklám például úgy szól, hogy "Pepsi. When they don't have Coke", a főhős munkahelye pedig a "LECTURE FILMS MOTION PICTURE STUDIOS -- We Film Someone Telling You About Things That Happened.", ahol nem fiktív történetekből készítenek filmeket. (Másból, ugye, nem is tudnának.)

A hazugságokra való képesség hiánya abban a filmben a legkevésbé sem zavart, ebben a könyvben viszont igen. Valahogy hihetetlennek találtam egy magas színvonalú technikai civilizációt létrehozni képes fajt (ez akkor is így van, ha igen sajátos is az a civilizáció, mert élőlényeket módosít genetikailag a saját igényei szerint, egészen bizarr célokra is és nem élettelen tárgyakat hoz létre), amely képtelen metaforikusan és metonimikusan gondolkodni, sem kifejezni magát ilyen formában, sem megérteni az ilyen kijelentéseket. Oly mértékig összefonódik az értelmes lényekről alkotott elképzeléseimmel az, hogy az illető képes legyen hazudni, ismerős kifejezéseket szokatlan helyzetekre alkalmazni, hogy már-már azt érzem, hogy a Gazdák egyszerűen nem is létezhetnek. Hiszen megtévesztő jelzéseket küldeni egy csomó élőlény tud. Sok élőlény képes eredetileg másra szolgáló viselkedési mintáit új helyzetekre is kiterjeszteni. Az pedig végképp nagyon emberiek tűnik, hogy a nyelvet szüntelen olyasmire használjuk, amire korábban nem és hogy az ilyen újításokat embertársaink a legnagyobb örömmel átvegyék, megtanulják és tovább használják.

Persze az is igaz, hogy éppen ezért tűnhet csábítónak az emberitől radikálisan különböző gondolkodásmódot olyannak ábrázolni, amelyben ez a képesség hiányzik. Hiszen ez az a határ, amit szerintem nemigen tud a képzelőerőnk átlépni (bár talán helyesebb lenne csak a magam nevében beszélni). A regény egyik szereplője a bibliai bűnbeeséshez hasonlítja, ami a Gazdákkal történik, de engem ez sem győzött meg arról, hogy mennyire hihető a dolog. Csak az vigasztal, hogy a könyv főhőse és elbeszélője, akivel a Gazdák hazuggá fejlődésének korábbi szakaszában dívó szokásoknak megfelelően a Gazdák egyszer eljátszattak egy hasonlatot, hogy az a gondolat onnantól a számukra elgondolható és kifejezhető legyen (ha valaki nem érti, ez mit jelent, ne aggódjon, én sem értem), maga se nagyon látszik egészen érteni ezeket a dolgokat és ez valahol megnyugtat engem is. Jó tudni, hogy legalább ketten így vagyunk ezzel. 

Nem mondom, hogy emiatt nem alszom nyugodtan mostanában, de ha bárkinek van valami magyarázata arra, hogy ez hogy működik, azt köszönettel veszem. Annak pedig, aki még nem olvasta volna a könyvet, azt üzenem, hogy tényleg nagyon érdekes volt és igazán nem bántam meg, hogy rászántam azt az időt.