Akiért a harang szól

Miről szól Hemingway klasszikus regénye? A spanyol polgárháborúról? A háborúról mint olyanról? Az eszmények és valóság viszonyáról? Az emberi életformák sokféleségéről? Az emberi lélek összetettségéről és belső ellentmondásairól? 

Zavarbaejtő kérdések. Amit például a regény elmond a spanyol polgárháborúról, az több mint lehangoló. Először is, a köztársaság ügye idegen ügynökök (szovjetek), futóbolondok (anarchisták és mások) és cinikus gazemberek kezében van. A rendszert áthatja az önkény és a paranoia. A belső terror - amit csak felerősítenek a kortársi szovjet tisztogatások - mindennapos és teljesen értelmetlen. Ennél már csak a belső káosz félelmetesebb. Mikor a főhős futárja el próbál jutni a tervezett offenzívát vezető tábornok főhadiszállására, közelről mutatja be a köztársasági hadsereg keresztmetszeti képét. Merő véletlen, hogy az elszabadult őrület és teljes diszfunkcionalitás ellenére valahogy - ha túl későn is - eljut végül Golz tábornokhoz. Másodszor, az egész háborúban van valami alapvetően elhibázott. A támadásról - a regény központi témájáról - többször is kiderül, hogy értelmetlen. Bár titkos terven alapul, arról mindenkinek: köztársaságiaknak és fasisztáknak egyaránt tudomása van, mielőtt az első puskalövés eldördülne. Éppen ezért a hídrobbantás, amely kicsiben ismétli meg a könyv témáját, szintén értelmetlen. Hiába pusztul el egy gerillacsapat (El Sordóé), majd hiába hullik el jónéhány gerilla ember Pablo csapatából, s hiába jár sikerrel maga a hídrobbantás, az egész céltalan és fölösleges. Így aztán a főhős, a jobb sorsra érdemes Robert Jordan halála is teljességgel értelmetlen. Harmadszor, a polgárháborúban semmi sem az, aminek lennie kellene. Pablo gerillacsapatának vezetője egy tömeggyilkos szörnyeteg, aki szemrebbenés nélkül ölet le a forradalom elején egy fél városnyi jobboldalit, később pedig szemrebbenés nélkül öli meg a hídrobbantásban segédkező gerillatársakat. A gerillacsapat többi tagja között pedig éppúgy vannak derék, hívő és éppen ezért az ateista forradalmárok között magukat rosszul érző kisemberek (Anselmo), mint a fasiszták helyett a köztársaság oldalára kizárólag a másik oldal áldozatává válása jogán kerülők (Maria) vagy a társadalom pereméről érkezők (mint Pilar vagy Rafael). Negyedszer, a  fasiszta oldalt belülről bemutató jelenetekben zavarbaejtően hasonló emberi szituációk és konfliktusok tűnnek fel, mint a köztársasági oldalon, azt sugallva, hogy egy bizonyos nézőpontból a két oldal között jóformán alig van különbség. És mindezzel együtt, a könyv elvárja olvasójától, hogy a szíve a köztársasági oldalért dobogjon. A történet belső arányai, a főhősök kiválasztása mind-mind ebbe az irányba terelik az embert. Így aztán nehéz a könyvet nem lelkiismeretfurdalással, önkritikával teli és a háború szörnyűségeitől elborzadó köztársasági érzelműként olvasni. (De ha történetesen nem így lenne, a könyv értékítéleteinek többsége valószínűleg akkor is megállna.)

Ez a könyv semmiképpen sem a háború és a hősiesség apoteózisa. Épp ellenkezőleg: a lehetetlen helyzetbe került, jobb sorsra érdemes emberek tragédiája. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint a főhős, Robert Jordan, akit három szép eszmény hajt a köztársasági oldalra: a polgárháborús hős nagyapa iránti romantikus rajongása; a tízen át járt Spanyolország iránti szerelme; és a progresszív, emancipatorikus eszmékbe vetetett hite. Mindhárom eszmény súlyos teher is egyben. Katonaként szeretne felnőni nagyapja emlékéhez és ott kísért benne a vágy, hogy kitűnjön a többiek közül, sőt, a katonai műveltsége is mintha aránytalanul nagy lenne a helyzetéhez képest, de ugyanakkor mindig igyekszik szerény és kötelességtudó maradni, aki tudja, hol a helye. A regény azt sugallja, hogy Jordan valóban nagyszerű katona. Okos, tanult, kiváló az ítélőképessége, tud bánni az emberekkel, rugalmasan képes a helyzetekhez alkalmazkodni, tud időnként könyörtelen döntéseket hozni a nagyobb jó érdekében, de mégis emberséges ember, aki épp a regény történetének pillanatában találja meg a szerelmet. Képességei és a rá bízott feladat értelmetlensége között olyan kiáltó az ellentmondás, hogy attól hősi halála még fojtogatóbban értelmetlennek tűnik. Spanyolország iránti szerelmének is megvan a maga vonása: egyszer például azzal szembesül, hogy a megölt fasiszta ellenség épp az általa legjobban szeretett vidékről származik. S bár ebből nem származik olyan súlyú belső konfliktus a regényben, mint a másik két eszményből, azért ennek is megvan a maga szomorú jelentősége. S végül a progresszió: Jordan egyszerűen túl jó ember a köztársaságiak többi vezetőjéhez képest. Van benne naivitás (ez a szovjet ügynök Karkovval való viszonyában világos igazán) is, de az igazi kontraszt közte és a többiek között azért alakul ki, mert Jordan idealizmusához emberi tisztesség, humanizmus és józan ész társul. Ez különösen jól látszik abból, ahogy hazájáról is képes méltányosan és kiegyensúlyozottan ítélni, pozitívan és negatívan is, de egyébként sincs benne nyoma sem a többi vezető őrületbe hajló paranoiájának és cinizmusának. Éppen ezért, halála egyszerre fájdalmas veszteség és a regény belső logikájának szinte szükségszerű következménye: ez a háború (a háború általában) értelmetlen, pusztító és demoralizáló, ebben egy Jordanhez hasonló idealistának nincs helye. Ha nem hal meg egy fasiszta fegyverétől, bizonyára agyonlövik a saját felettesei valamelyik tisztogatásban vagy csalódott emberként, pacifistaként vagy alkoholistaként tért volna haza.

Az Akiért a harang szól egy alapvetően igazságtalan élethelyzetről, a háborúról szól. Arról a helyzetről, ahol az ölésre talán van mentségünk, de ahol éppen azok a mentségek válnak kérdésessé, amelyekkel az erőszakot mentegetni próbáljuk. Szép, de nyomasztó regény.