Nagyon szeretem a történeteket. Az igazat megvallva a "valódiakat" talán még jobban is, mint a kitaláltakat. De ha választanom kell egy rendkívül bölcs gondolatokat mérlegelő esszé, egy szellemes megjegyzésekkel teletűzdelt prózai monológ vagy egy történet között, mindig az utóbbit fogom magamhoz közelebb érezni. Előbbiekhez sokkal kevésbé vagyok képes kapcsolódni, s gyakrabban is vesztem el a fonalat. Thomas Mann, Hrabal, Esterházy számomra mindig nehezebben megközelíthetőek, mint az olyan szerzők, akik történeteket mesélnek el. Legyenek azok a történetek bármennyire csupaszon, középszerűen vagy épp ellenkezőleg: burjánzó részletgazdagsággal előadva.

Persze képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy a történeteket minden formájukban egyformán szeretem.

Azt figyeltem meg például, hogy a "valódi" történetek között leginkább az "érdekességük" alapján teszek különbséget. Van például egy könyv, ami a königgrätzi csatáról szól. Számtalanszor olvastam el régebben, de máig emlékszem, hogy bizonyos részletek (főleg a könyv bevezető részei és Gablenz sikeres harcai) sokkal jobban érdekeltek, mint azok, amelyekben vég nélkül sorjáztak a megkülönböztethetetlen nevű települések környékén, megkülönböztethetetlen nevű parancsnok egységei között vívott megkülönböztethetetlen karakterű küzdelmek. Nem mintha ezek nem lettek volna fontosak a valóságban, de valahogy nem váltak ki az események egyformaságából. Ezért is szeretem a nagyívű történeti elbeszéléseket, meg a nagy emberek életrajzait, de másfelől ezért szeretem a mikrotörténetírást is. Mert nem a történelmi jelentőségük, hanem az érdekességük az, amit vonzónak találok.

Némiképp hasonló a helyzet a kitalált történetekkel. Az érdekesség - hogy legyen benne valami "poén", ne csak a szikár elbeszélés maga - itt is szempont. Ha egy könyv figurái nem tűnnek elég karaktereseknek, izgalmasaknak, magukkal ragadóknak, ha a történet nem elég különleges, akkor az a könyv egyszerűen nem tudja lekötni a figyelmem. Hiába szeretem például Zolát (aki ugyebár mást se tesz, mint történetet mesél), be kell vallanom, sok könyvét tettem félre amiatt, hogy pár oldal után még mindig teljesen közömbös maradtam az általa elbeszélni kezdett történet iránt. Hogy mi számít érdekesnek, az nem mindig tudható előre. Az elmúlt egy évben elolvasott könyvek közül például a Babbitt azért bizonyult számomra kellemes meglepetésnek, mert kiderült, hogy a regény története mégiscsak érdekes. Hogy Babbitt figurája maga is érdekes. Hogy Zenith városa is érdekes. Sokkal érdekesebb annál, mint ami abból következne, hogy a Babbitt egy ingatlanügynök életközépi válságáról szól. Ki hinné? Talán ebből is látszik, hogy a történet különlegessége számomra nem azt jelenti, hogy romantikus túlzásokkal legyen tele egy könyv. 

A kitalált történetek olvasását az teszi különleges élménnyé, hogy egy ilyen történet számomra körülbelül olyan, mint Escher "lehetetlen konstrukciói" vagy a Penrose háromszög: emlékeztet valamire, ami a valóságban is megtörténhetne, de ez a hasonlóság megtévesztően távoli és - szemben egy politikusi életrajzzal - vajmi keveset segít a történet értékének megítélésében. Egyáltalán nem zavar, ha egy regény nyíltan felvállalja "lehetetlenségét". Mindig is szerettem például a Tom Jonest vagy a Tristram Shandyt vagy a Gullivert. Egy regény világától elvárom, hogy legyen érdekes, ragadjon magával, kösse le a figyelmem, de nem várom el, hogy dokumentumszerűen hitelesnek mutassa magát. Épp ellenkezőleg, bejárom én szívesen egy kitalált világ valóságra lefordíthatatlan útvesztőit is. Különösen azt szeretem, ha lehet érezni a szövegben egy kis játékosságot, amely abban fejeződik ki, ahogy a történet elbeszélése időről időre emlékeztet engem, az olvasóját önnön kitalált voltára. A fent idézett példák is félreérthetetlenül mind ilyenek.

Igaz, azt már kevésbé szeretem, ha ez a játékosság eluralkodik az elbeszélésen és háttérbe szorítja a történetet magát. Szeretem, ha a regény "lehetetlen konstrukciója" valahogy mégiscsak ismerős marad számomra a valóságból. A Száz év magányt éppen azért tettem le többször is olvasás közben, mert túlságosan tömény volt benne a fantasztikum. Holott nagy élvezettel kezdtem neki, s nagy hatással voltak rám egyes részletei, de aztán rendre túltelítődtem vele, el-elkalandozott a figyelmem, unatkozni kezdtem. (Jellemző az is, hogy bár a Gyűrűk urát becsülettel elolvastam annak idején, s tudtam értékelni is a szerző képzeletét és műfajteremtő erőfeszítéseit, de A tűz és a jég dalát sokkal jobban szerettem. Mindkettő egyaránt "lehetetlen konstrukció", de az egyik dacosan, kissé sznob és kirekesztő módon, a másik annál barátságosabban és olvasásra csalogatóbban az.) 

S hogy miért vesztegettem ennyi szót évek alatt összeeszkábált, saját használatra fenntartott elméletemre a jó elbeszélésről? Mert amikor nemrégiben, egy régi egyetemi becsületbeli adósságomat letudva végre elolvastam a Sinistra körzetet, nem csak, hogy képtelen voltam letenni a könyvet, de közben egyszerre bűvölt el játékossága és telepedett rám az elbeszélt történet nyomasztó súlya. Zavarbaejtően erős és ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem ez a könyv és ezekről az érzésekről nemigen tudnék hitelesen beszámolni, ha nem utalhatnék vissza fentebb felvázolt naiv elbeszéléselméletemre. A Sinistra körzet ugyanis szinte telibe találja a jó elbeszéléssel kapcsolatos elvárásaimat: felvállalja "lehetetlen konstrukció" voltát, játékos, de közben mindvégig azt az érzést kelti az emberben, hogy elbeszélői csínytevések ide vagy oda (gondolok itt például a szöveg lírai nyelvére vagy a cselekmény groteszk képtelenségeire), az elbeszélt történet mégiscsak egy véresen és nyomasztóan valóságos világról számol be. Ez a valóság pedig még ráadásul nyugtalanítóan ismerős is.

Egyetemista koromban alighanem még nagyobb hatást tett volna rám a könyv. Mára az ízlésem egy fokkal még konzervatívabbá vált, s ma már még szívesebben ismerem fel meg a "valóságos".történetekbe rejtve Escher "lehetetlen konstrukcióit", mint a kitalált történetek játékosságában a valóság súlyát. Akkor, valószínűleg azt mondtam volna, hogy ez a legjobb könyv, amit csak el tudok képzelni. Ma megelégszem annyival, hogy örüljek neki, hogy ismét egy igazán nagyszerű könyvre találtam, amit nem fogok tudni egyhamar kiverni a fejemből.  .