Gyerekkorom óta nem szeretem a könyvek utolsó tizenöt-húsz oldalát. Ha tehetem, gyorsan átlapozom őket. Lehetne a türelmetlenségemre fogni, hogy alig várom, hogy eljussak a lezárásig. Talán addigra már untat is egy kicsit, amit olvasok, hiszen kevés könyv tartogat igazi meglepetést az utolsó oldalain (igaz, a krimiket sosem szerettem igazán, azok talán mások). Ami igazán fontos volt a könyv szempontjából, addigra már úgyis kiderült. Talán más az oka, nem tudom. Talán nem is mindig ugyanaz az oka a türelmetlenségemnek

Mindez onnan jutott eszembe, hogy Franz Werfel monumentális regényének utolsó húsz oldalát ezúttal is épp, hogy csak átfutottam. Pedig A Musza Dag negyven napját igazán nem untam. Hogy is tehettem volna? Fordulatos volt, izgalmas, érdekes, színes, felkavaró. Az utolsó oldalakat, az örményekhez csatlakozott szökevények árulását, a francia mentőhajó megérkezését és a főhős különös halálát mégis a szokott türelmetlenséggel futottam át. Ez esetben azt is meg tudom mondani, miért. Azért, mert ennek a maga nemében lebilincselő, gazdag és életteli könyvnek ez a része bosszantóan irodalmias volt. Gabriel Bagradjan halálának leginkább kétféle oka lehetett. Vagy valami erőltetetten szimbolikus vagy egy bosszantó dramaturgiai megfontolásnak kellett állnia az író döntése mögött. Vagy legalábbis így látszott. Mindez pedig összetörte azt a varázst, amelyet ez a szépen megírt, mégis életteli könyv korábban teremtett.

Nem meséltem volna ezt el azonban, ha A Musza Dag negyven napjának az én szememben nem az lenne a legérdekesebb vonása, ahogy megküzd saját irodalmiasságával és többnyire fölébe keveredik. Mert többnyire valóban ez történt, s ilyenkor Werfel regénye megdöbbentő erővel hatott rám. Hiába a harsány színekkel dolgozó orientalizmus, amellyel az örmények és törökök világa meg van festve, hiába a mindent tudó elbeszélő, hiába az emberinél nagyobb, romantikus hősök sora, hiába a könyvben újra és újra feltűnő idealizmus, amik őszintén szólva időnként nagyon bosszantóak tudtak lenni, A Musza Dag negyven napja összességében mégsem ezekkel, hanem realizmusával hatott. 

A Musza Dag úgy meséli el az örmény népirtás, egy vitán felül állóan rettenetes tragédia, a 20. század egyik legsötétebb epizódjának történetét, hogy az ember önkéntelenül is elámul azon az előrelátáson, amellyel a könyv szinte megelőlegzi eljövendő tragédiák motívumait (holodomor, holokauszt stb.). S teszi mindezt úgy, hogy egy egyébként tipikusnak nem mondható esetet dolgoz fel: a népirtóknak fegyveresen és sikerrel ellenálló elnyomottak lázadását. Joggal várhatnánk - bevallom, én éppen ezt tettem -, hogy mindez teljesen eltorzítja, felstilizálja, elirodalmiasítja majd az örmény népirtásról szóló beszámolót. Hogy mégsem történt így, annak egy nagyon egyszerű oka van (s ezt neveztem az előbb realizmusnak): a regény egyszerűen nem a sikeres ellenállásról, hanem az emberi jellem összetettségéről és komplexitásáról szól egy olyan világban, ahol a rossz uralkodik.

Az örmények kiirtása természetesen minden kétséget kizáróan a gonosz műve és ez bizonyos mértékű morális értelmezhetőséget ad a könyvnek, de a képtelenül extrém körülmények között ennek a morális iránytűnek a szerepe elhanyagolható. Persze, az Ittihad törökjei a maguk szenvtelen, modern módján egyértelműen a rosszat képviselik és az író morális érzékének kifejeződése az, ahogy ezek az ifjútörökök nem csak gonoszak, de kisszerűek is. Talat vagy Enver csak az intrikákban olyan hatalmasak, nemzetük élet-halálharcában tehetségteleneknek és kisszerűeknek bizonyulnak. Ne gondoljuk azonban, hogy a régi oszmán világ képviselői sokkal jobbak: lusták, tehetetlenek, korruptak. Még azok is, akik az örmények segítségére sietnének, azok is nosztalgiával gondolnak vissza Abdul Hamid korára (amikor a népirtás első felvonása lezajlott), szívesen vádolják az örményeket, lassan cselekednek, akkor sem hatékonyan és ráadásul ők sem átfogó megoldást keresnek, hanem csak enyhíteni próbálják a szenvedést és megmenteni akarnak egy-két kiválasztottat. S ha csak a törökök lennének így ábrázolva! De nem ez a helyzet. A franciák érkezéséig az európaiak sem bizonyulnak jobbnak: Lepsius doktor idealizmusa teljesen hatástalan, a német diplomácia cinikus, a helyi német diplomaták csak néhány szerencsétlennek tudnak segíteni, az amerikai misszionáriusokat csak a tanítványuk és családja megmentése érdekli és így tovább. S ami a könyvet igazán erőteljessé teszi, az az, hogy az áldozati mivoltukban természetesen egyenlő örmények mégse alkotnak valamiféle egynemű masszát, az áldozati bárányok fehér és karakter nélküli tömegét. Vannak köztük gazemberek is, vannak, akik összeroppannak a képtelen kihívás terhe alatt, s még az egyértelműen pozitív szereplők is emberien, gyengeségekkel, szenvedélyekkel teliként vannak ábrázolva. A Musza Dagra elvonuló örmény közösség nem a szentek gyülekezete, hanem egy mikrokozmosz, amely kicsiben megismétli az egész emberi világ jellegzetességeit. Apró csalásokkal, magánéleti bűnökkel, rossz vezetői döntésekkel, rivalizálással és féltékenységgel, a tömegben időnként felkorbácsolódó szenvedélyekkel, stb.. Nincs híján persze némi idealizálásnak ez a kép, de azért kellően árnyalt és összetett marad ahhoz, hogy az ember ne allegorikus tartalmakkal teletűzdelt templomi freskóként, hanem egy mélységesen emberi és együttérzésért kiáltó történetként olvashassa. Mindez pedig zseniálisan, emlékezetbe égő, megrendítő, de sokszor humort sem nélkülöző jelenetekben van elbeszélve. Míg élek, aligha fogom például elfelejteni Lepsius és Enver pasa vitáját, vagy Rifat aga látogatását az örmények között. 

A csodás (bár történetileg hiteles) megmenekülés után ez az emberi és hiteles elem tűnik el a regény végéből. Gabriel Bagradjan a könyv végén magára marad, s ebben benne van az is, hogy magánéleti problémái megoldhatatlanok, s jellemének fordulata, örmény voltának elfogadása és "királyi" szerepe egyaránt értelmezhetetlenné válnának a Musza Dag mikrovilágán kívül. Valószínűleg ezért érezhette Werfel indokoltnak íróként ezt az irodalmias lezárást, s ezért érezhettem én olvasóként, hogy a könyv - az enyém - nem ott, hanem húsz oldallal előbb ért véget, a többi pedig csak hosszadalmas írói búcsúzás. Kacskaringós betűkkel felrajzolt művészi szignatúra, hogy ne feledjük, ez mégiscsak egy regény, Franz Werfel műve. Nem fájt, persze, csak engem nem érdekelt. Hisz ott volt a neve már úgyis a borítón.