Babbitt

Az elmúlt hónapokban számos könyvet hagytam félbe különböző okokból. Majd egyszer talán arról is fogok írni egy bejegyzést, hogy miért alakult ez így. De most szívesebben mondanék valamit arról, hogy melyik volt az a könyv, amelyiket nem untam meg és nem is tettem el jobb (rosszabb) időkre: a Babbitt

Sinclair Lewis 1922-es regénye több mint harminc éve csábított engem. A Romániában kiadott könyv eredetileg a szüleimé volt, de idővel saját kis könyvtáramba emeltem át. Mikor kisgyerek voltam, azt hiszem, mesekönyvnek hihettem a címe alapján (ki tudja, talán valami a babákra emlékeztethetett a címében), de arra persze hamar rájöttem, hogy képek nincsenek benne, s nem csoda, ha egy darabig hozzá sem nyúltam. Mikor nagyobbacska lettem, történelemkönyveket és történelmi regényeket szerettem olvasni (előbbieket inkább), s a Babbitt, mi tagadás, elég unalmasnak tűnt ebből a szempontból. Ezért nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni még egy ideig (hogy a 20-as éveket miért nem éreztem elég történelmieknek, arról fogalmam sincs, hogy őszinte legyek). Később az egyetem és a munkám éppen elég olvasnivalóval látott el, s egy ideje már az is akadály volt, hogy szentül megfogadtam, angol nyelven írt könyvet eredetiben fogok csak elolvasni. Mindenesetre valami miatt mégis ragaszkodtam hozzá, s megjárta velem Érdet, Újpestet és Lipótvárost is, akárhová is költöztem. Talán mégse olvastam volna el sohasem, ha az elmúlt félév kudarcai után nem határozom el, hogy a következő könyvet, ami a kezem ügyébe kerül, az első betűtől az utolsóig végig fogom olvasni.

És nem bántam meg: mert furcsa, zavarbaejtő könyv a Babbitt, amely egy pillanatra sem engedett el engem.

Rögtön megértettem, miért lehetett sikeres a maga idejében. Sodró lendülettel halad előre a cselekmény, annak ellenére is, hogy a főhős életében olyan sok minden azért nem történik, sőt elvileg az egész könyv arról szól, hogy szeretne változtatni élete unalmas középszerűségén, de végül mégse tud kitörni a szabvány amerikai középosztályi létből. Az elbeszélő hol maróan gúnyosan, hol félreérthetetlen erkölcsi ítéletekkel teszi világossá, hogy mit gondol Babbittről és Zenith városáról, s hogy mennyire megveti azt a szabványosított, kisszerű és hazugságokkal teli életformát, amelyet a maga korában virágozni látott.

Másfelől viszont, s ez azért mégiscsak meglepő egy ilyen könyv, egy ennyire korhoz kötött, nyílt és félreérthetetlen társadalmi szatíra esetében esetében: a Babbitt a mai napig sem avult el.

Ennek a legfontosabb oka szerintem az, hogy a karakterek mégse annyira egysíkúak és könnyen megítélhetőek, mint azt a szatirikus hangvétel alapján várhatnánk. Mikor már azt hittük, hogy értjük Babbitt motivációit, mindig jön egy új szín, egy új szempont, egy új téma, s a főszereplőről alkotott képünk egyre csak gazdagodik általuk. S nem csak gazdagodik a róla alkotott képünk, de a hozzá való viszonyunk is folyton változik. Hol lenézzük, hogy megsajnáljuk, hogy felébred bennünk a remény, hogy lehet még belőle valaki, hol meghökkenünk, mert kiderülnek eddig rejtett képességei, hol megharagszunk rá, kinevetjük vagy esetleg megundorodunk tőle. Mindehhez a cselekmény meglepő fordulatossága mellett alighanem az is jelentős mértékben hozzájárul, hogy Babbittet (és jónéhány más szereplőt) regényszereplők sokaságához való - sokszor változó - viszonyában, változatos élethelyzetekben (család, barátok, munka, vallás, politika, civil társadalom stb.), új és új kihívásokkal találkozva ismerhetjük meg, s ezekben a helyzetekben Babbitt úgy változik, hogy közben mégiscsak ugyanaz marad: személyiségének megvan a maga állandósága, de a fejlődéstörténete is, s mindenekelőtt megvan a mi hozzá való viszonyunknak is egy sajátos fejlődési íve. Bár az írónak nyilván fontos volt Zenith és a benne kritikusan ábrázolt amerikai társadalom, a mi szempontunkból mindez csak gazdag és változatos környezet, amelybe belehelyezve jobban kibontakozhat a főhős jelleme. 

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Zenith mint a 20-as évekbeli Amerika fiktív lenyomata ne volna érdekes. Merőben antikváriusi érdeklődésből is lehet remekül szórakozni (hol borzadni, hol nevetni) a fiktív amerikai város leírásán, s el lehet gondolkodni azon az ellentmondáson, hogy ez a régi halott és mára majdnem minden elemében elavult, letűnt világ már-már nevetségesen azonosult a modernitással, a haladással, a fejlődéssel, a jelennel és a jövővel, miközben megvetett mindent, ami tegnapi.

Ugyanakkor, talán éppen amiatt is, hogy a regényben minden olyan túlhajtottan modern, s hogy ez egy regény, nem egy film, így a tárgyi világ elavulása korántsem annyira szembeszökő, nem is annyira nehéz kortárs történetként olvasni a Babbittet. Persze az autósok ma nem úgy előzgetik egymást és nem úgy integetnek egymásnak, mint akkoriban, de az autó ugyanolyan fontos része az életnek, ahogy e világ többi eleme is ismerős lehet jelenkori filmekből, tévésorozatokból, könyvekből (mutatis mutandis, persze). Babbitt némi változtatással akár a kortársunk is lehetne és a társadalom, amelyben él, szintén ijesztően ismerős. Persze, ha az ember nem első és második világbeli középosztálybeli (férfi), akkor legfeljebb a populáris kultúrán keresztül érintkezhet ezzel a világgal, de mert én az vagyok, a dolog nagyonis ismerős. Ez az ismerősség néha egészen nagy időbeli távolságokat képes leküzdeni: Jane Austen regényei szintén kortársi történeteknek tűnnek.

Összességében tehát nem bántam meg, hogy 35 év után végre elolvastam a Babbittet. Sőt. Most azon gondolkodom, mivel folytassam. Vegyek kézbe egy nemrég félretett könyvet? Vagy olvassak olyan könyvet, ami csendesen lapul meg a polcomon már évek óta vagy lepjem meg magam valami újjal?