Kafka on the shore

Merő véletlen, hogy Murakami könyvét angolul olvastam a nyaralás során. A regényt ajándékba kaptam, olyantól, aki tudja, hogy szeretek angolul olvasni. Hát így történt. De nem bántam meg. Az angol szöveg olvasmányos, stílusos, elegáns és élvezetes volt. Ha nem is a fordítón múlt elsősorban (és nem is a gyönyörű tengerparton és a gondok távollétén) , hogy a 615 oldalon három nap alatt keresztül száguldottam, azért neki is megvolt benne a része, ezt semmiképp sem szeretném elvitatni tőle.

Milyennek találtam a könyvet? Mindenekelőtt letehetetlenül izgalmasnak. Meg sem kísérlem elmesélni, miről szól - szerintem - a regény. De annyit annak, aki esetleg nem ismerné a könyvet, mindenképp érdemes megemlíteni, hogy alapvetően két történetszál van benne: egy, a szívtelen apja elől megszökő fiúé, aki imád olvasni, korát meghazudtolóan érett gondolkodású és Kafka álnevet választ magának és egy gyerekkori titokzatos baleset miatt "not too bright", ámde számos csodálatos képességgel, például a macskákkal való beszélni tudás talentumával rendelkező öregemberé, Mr. Nakatáé, s hogy ez a két történetszál végül - mondhatni: természetesen - összetalálkozik, mégpedig úgy, hogy közben mindkét történetszálban összemosódik valóság és fikció, tény és hallucináció, metaforikus és szószerinti, fizikai és természetfölötti, romantika és horror, szarkasztikus humor és könnyfakasztó érzelmesség. Van benne vérfertőzés, macskabelezés, rengeteg magaskulturális és történeti utalás Beethoventől Kafkán át Napóleonig és Oidipusz mítoszáig, gyilkosság, bizarr átmeneti hely élet és halál mezsgyéjén, gyermekabúzus, képzelt barát, beszélő macska és még egy csomó minden. 

Mindenkit megértek, aki egy ilyen rövid leírás alapján zagyva baromságnak minősíti a Kafka on the shore-t. Bizonyos értelemben az is. Murakami könyve olyan, mint egy fa, amelyet a kertész a legkülönfélébb gyümölcsfák ágainak egymásra oltásából hoz létre, s az eredmény egy tucatnyi különböző gyümölcsöt termő bizarr hibrid lesz. Másfelől viszont, joggal mondhatja valaki, hogy ez maga a művészet. Én nem tudok teljesen egyértelmű álláspontra jutni. Egyrészt nem csupán élveztem a könyv olvasásának minden pillanatát, de teljesen a hatása alá is kerültem. Bizonyos jelenetek valósággal beleégtek az agyamba, a példázatokat, filozófiai okfejtéseket sokszor találtam elgondolkodtatóknak. Másrészt viszont nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy egy mesteri átverés része vagyok. A könyv gátlástalanul és a dolgot még csak álcázni sem próbálva manipulálta az érzelmeimet, minden gesztusa szélsőségesen túlzó, letaglózó volt, mintha csak egy hatszáz oldalas felsorolást olvastam volna, amely csupa szuperlativuszokból áll. S mikor már épp meguntam volna, mindig ellenpontozta valami humoros, abszurd gesztus a sok túlzást, még épp időben, nehogy ne tudjak megbocsátani neki, s esetleg abbahagyjam az olvasást.

Murakami könyve összességében bekerült abba a fiókba a fejemben (s ez, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen nem dicséret, pedig kiváló társaságba került), ahová A bábeli könyvtár, a Száz év magány, A Mester és Margarita, A per vagy a Közöny is tartoznak. (Megemlítek egy magyar példát is, nem tudom, ismeri-e valaki: Ezeket kidobtam a címe. Egy másik életemből jutott eszembe, a vízözön előtti időkből.) Az e fiókba tartozó műveket az köti össze a szememben, hogy az emberi létezés nagy kérdéseit tárgyalják meglehetős tolakodó nyíltsággal, s hogy elbeszélésmódjukkal mind a hétköznapi valóság határait feszegetik. Némelyik ilyen könyvet jobban szerettem, mások inkább fárasztottak. Murakami könyvét inkább élveztem, de az is igaz, hogy sem az újraolvasáshoz, sem újabb Murakami könyvek olvasásához nem jött meg a kedvem. (Ez nem teljesen igaz. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy attól félek, újabb száz és száz oldalon zúdulna rám ugyanaz a nagy intenzitású, félbehagyhatatlan, ugyanakkor minden hibdridsége ellenére is nyomasztóan ugyanolyan elbeszélés. Ez, úgy érzem, túl sok lenne nekem.)

A legnagyobb bajom amúgy nem is azzal van, hogy a Kafka on the shore ilyen könyv. Hanem, hogy a stílus minden nagyvonalúsága, s a részletek lenyűgözősége ellenére is, a könyv egészében véve mintha egy meglehetősen lapos bölcsességet próbált volna széles gesztusokkal és meglehetősen didaktikusan a számba rágni. Ez az érzés bizonyára saját olvasói korlátaimról tanúskodik elsősorban, nem a világ jelenleg egyik legjelentősebb írójáról, de mégsem tudok szabadulni tőle. Hogy tegyek egy mérhetetlenül igazságtalan összehasonlítást, a Kafka on the shore olyan, mint Christopher Nolan Inception című filmje. Ugyanolyan lenyűgöző részleteiben és ugyanolyan lapos és unalmas egészében. Az összehasonlítás persze nagyon igazságtalan. Murakami könyve részleteiben ugyanis valóban lenyűgöző.