Nem rendített meg Hawthorne regénye. Ezt annak ellenére is be kell vallanom, hogy A skarlát betűt nagy kedvvel, végig érdeklődve és figyelmesen olvastam. Ráadásul kifejezetten szerettem volna a közösségből kitaszított, sorsát méltósággal viselő és a közösségben megmaradó, de a lelkiismeretétől belülről rágott szerelmespár történetét naivan, az érzelmeire hagyatkozva olvasni. Nem tudtam. A skarlát betű túlságosan okos, jól felépített, időnként jó humorú, időnként szórakoztatóan, néha kissé bosszantóan régi könyv volt ahhoz, hogy képes legyek belefeledkezni az olvasásba. Nem bánom, persze. Nem kell minden könyvnek szívbemarkolónak lennie, nem kell minden olvasmányélményemnek megrendítőnek lennie. A Nincstelenekben sem az zavart, hogy közben végig éreztem, hogy irodalmi szöveget olvasok, hanem, hogy erre nem találtam mentséget. A skarlát betűvel szemben viszont könnyebb volt megengedőnek lennem, hiszen elvégre mégiscsak másfél évszázados könyv és nem találtam semmi rosszat abban, ha egy másfél évszázados könyvként kellett olvasnom. 

De miben is nyilvánult meg a könyv és köztem lévő másfél évszázadnyi távolság? Például a bevezetőben, amely a regényhez csak lazán kapcsolódik (annyiban csak, hogy elmondja, a regényben előadott történet alapja egy talált kézirat), s valójában inkább a 19. század első felének Salemjéről szóló rövid társadalmi és politikai szatíra. Ez a rész szórakoztató is volt és tanulságos is. Egyebek között betekintést adott a hírhedt amerikai "spoils systembe", amelyben az összes közhivatal politikai állásnak számított, így egy elnökválasztás után a másik párthoz tartozókat magátólértetődő természetességgel bocsátották el az állásából. Emellett arról is szólt a bevezetés, hogy miként őrli fel az írói képzeletet a hivatali munka. Mindez érdekes volt, szórakoztató is, de igencsak távolra vezetett a regény tulajdonképpeni témájától. (Ez a gunyoros, szatirikus hang egyébként a könyv későbbi részeiben is fel-felbukkant, például a szépen díszített skarlát betű vagy a puritánok babonái kapcsán, mindig felderítve olvasás közben, de el is távolítva a sztoritól).

Ezután következett a könyv nyitójelenete, amely a maga nemében igazán mesteri volt, ám másfelől igencsak színpadiasnak érződött. Ebben a részben rögtön meglátjuk a főszereplőnőt, Hester Prynne-t, a csecsemőjével, megismerkedünk a bűnével és büntetésével, felvonul a város népe, megismerhetjük a bűnnel kapcsolatos jellemző véleményeket, a puritán világ különös hiteit és előítéleteit, s felvonul minden fontosabb további szereplő is: az erdőből épp ekkor jön elő Hester elveszett (és itt a sztori szempontjából szerencsés módon senki által nem ismert) férje, akinek ekkor kell szembesülnie felesége hűtlenségével és bizarr szerepbe kényszerülve látjuk meg Hester szeretőjét, Arthur Dimmesdale tiszteletest is, aki kénytelen arra kérni az asszonyt, leplezze le azt, akivel bűnbe esett (és aki ugyebár ő lenne). Egyetlen jelenetben felvonul tehát minden szereplő és felvázolódik az összes fontosabb konfliktus. Minden, ami később történik, voltaképpen ebből az egyetlen kiindulópontból vezethető le: a megcsalt férj, Chillingworth titkos bosszúja, Dimmesdale belső vívódása lelkiismerete és szerelme között, Prynne küzdelme azért, hogy világi bukása ellenére belül tisztességes maradjon és gyermekéből jó embert neveljen és így tovább. Nem kritikaként minősítem színpadiasnak a regény elejét: a sűrítésnek itt alkalmazott módja színpadra kívánkozik, ahogy a későbbi cselekmény is megőrzi színpadias jellegét.

A regény fő szereplőinek ábrázolása is egyszerre nyűgözött le és tartott távol az azonosulás lehetőségétől. Azért nem tudtam elvonatkoztatni csinált voltuktól, mert mindegyik egy-egy belső konfliktus megtestesülésének látszott. Ugyanakkor mégsem tette ez az egyszerűség érdektelenné őket, mert belső konfliktusuk dinamikusságot kölcsönözött nekik. Chilingworth például tudós férfi, akinek külső rútságát kifinomult intellektusa ellensúlyozza a regény elején, majd a megcsalatás miatti érzéseinek köszönhetően válik bosszúszomjas, gonosz jellemmé, akinek külseje és belseje addigra összhangba kerül. Dimmesdale karizmatikus és gyenge figura, akinek külső, a hívekre gyakorolt hatását belső meghasonlottsága csak tovább fokozza: minél jobban legyengíti a lelki vívódás, a hívek annál inkább szeretik őt. Mikor aztán elérkezik a belső összeomlás határára, előbb kis híján azt az erkölcsöt tagadja meg (többször is megkísérti az ördög, hogy a lélek halhatatlanságát tagadja vagy megbántsa híveit), aminek eddig a képviselője volt, majd pedig a Hesterrel és Gyönggyel való szökés helyett a nyílt bűnvallást választja és abban a pillanatban, amint megszabadul az őt belülről kínzó lelkifurdalástól, egyben meg is menekül attól, hogy vállalnia kelljen múltbeli bűnei következményeit, ugyanakkor el is veszíti az esélyét az újrakezdésre, hiszen rögtön meghal. Hester életét kitagadottsága és belső értékeinek konfliktusa határozza meg: bár egyszer vétkezik, mégis alapvetően jó, együttérző jellem, akit szinte szentté magasztosít a helyzete. Nyugalmat persze nem találhat: mindig rettegnie kell attól, hogy lánya nem veleszületetten rossz, végig kell néznie férje ármánykodását szerelme ellen, titkolnia kell mindenki elől szerelme kilétét és mikor végre elszökhetnének, csapdába kerül és örökre el kell veszítenie a reményét az evilági boldogságra: mikor lánya nagy vagyont örököl, előbb vele tart ugyan, de aztán visszatér szenvedései helyszínére, hogy ott is haljon meg és a teste szerelme mellé kerülhessen.

Az is távol tartott a regény világától való azonosulástól, hogy túlságosan kiszámítottan van kimérve benne bűn és bűnhődés, egyéni igazság és erkölcsi rendre való igény. Bármennyire is érthető például Chillingworth bosszúvágya, ő nyilván nem győzhet, hiszen hogy is győzhetne a gonosz a világban? Dimmesdale belső konfliktusának a nyílt bűnvallás a feloldása, de ez persze nem vezethet evilági megoldáshoz, hiszen a bűn leleplezése szükségképpen le kéne, hogy rombolja a tiszteletes világi státusát: innen csak a halál lehet kiút. Hester minden jótette ellenére és lánya sorsának rendeződése ellenére sem lelhet nyugalmat, elvégre a rossz nem nyerheti el jutalmát. Van tehát a regény világában (mármint nem a 17. századi puritán világban, hanem a regény cselekményének szűkebb keretei között) valami, szinte már-már bosszantóan erős ragaszkodás ahhoz, hogy nem az egyéni boldogságnak, hanem az igazságosságnak kell uralkodnia minden más szempont fölött. Ez különösen annak fényében feltűnő és zavaró, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy a regény elbeszélője a puritánok világát kritikusan figyeli, valláserkölcsi fanatizmusukat túlzónak tartja, babonáikért és tudatlanságukért lenézi őket. Hester iránti elfogultsága is nyilvánvaló. Vannak meglehetősen nyíltan társadalomkritikus megjegyzések is a regényben. És mégis, legalább annyira a regény belső logikája, elvont igazságosságra törekvése mozgatja a szereplők sorsát (úgy,ahogy a bekezdés elején megmutattam), mint a környezet elvárásai. Éppen ezért lehet ugyan Hesterrel együttérezni, de sorsa ellen lázadozni csak úgy lehet, ha az ember nem csak a puritánok erkölcsét utasítja el, de a regényét is. Ezt meg lehet ugyan tenni, de annak ára van: gondolatban át kell írni hozzá az egész regényt. Én ezt nem tettem, ezért sem rendített meg A skarlát betű. Tetszett, nagyon is. Csak éppen kívül kellett Hawthorne könyvének világán maradnom, hogy saját érzéseimmel és erkölcsi ítéleteimmel összhangban maradjak.

Mindezeket én annak tudom be, hogy ez egy ízig-vérig 19. századi regény. Egy nagyszerű, ámde tőlem térben és időben távoli könyv, amelynek alapvető idegenségét tőlem és problémáimtól el kell tudnom fogadni, ha csak nem akarok magára a könyvre haragudni azért, mert nem ismerhetek benne magamra és a saját problémáimra. (Azzal sincs persze nagy baj, ha valaki haragszik, sőt, azzal sem, ha valaki szisztematikusan félreolvas egy könyvet, amelyet szeret, annak érdekében, hogy feloldja valamiként az ellentmondást saját vonzalmai és és a könyvből levezethető álláspontok között.) Persze nem is minden régen írt könyv régi ebben az értelemben: a Büszkeség és balítéletet például mai könyvnek tartom, holott régebbi, mint A skarlát betű. Félreértések elkerülése végett, A skarlát betűt én nagyon is megszerettem, mire a végére értem. Csak éppen nem azt szeretem benne, hogy egyetértek és együttérzek vele, hanem, hogy más, mint én.