Nem hittem volna, hogy egyszer még újra szerelmes leszek. Hogy alig teszem le egy hosszú könyv utolsó kötetét és máris alig bírok ellenállni a vágynak, hogy levegyem a a polcról az elsőt. Pedig éppen ez történt velem a Háború és béke esetében. Nem szégyellem bevallani, hogy hevesebben kezd dobogni a szívem, ha csak rágondolok. És, mi tagadás, sokszor gondolok rá. Ki sem tudom verni a fejemből.

Pedig, nem mondanám, hogy ne lettem volna felkészítve Tolsztoj lenyűgöző regényére. Vagy még inkább: ellene. Nyomasztó emlékem középiskolából az Ivan Iljics halála (ez tulajdonképpen dicséret is lehetne, de valójában az a helyzet, hogy nem tudom neki megbocsátani a rossz érzést, amit kiváltott bennem). Az Anna Karenináról pedig, bevallom, egyáltalán semmi sem jut az eszembe, leszámítva egy-két barátom lelkendezését és a bűntudatot, amit az okozott, hogy én nem találtam benne semmit. Márpedig a Háború és békét olvasva számtalanszor jutottak eszembe kamaszkori olvasmányélményeim. Például, amikor Tolsztoj - a narrátor - nagy hévvel magyarázza, hogy miként működik a történelem, a háború, a politika, az emberi lélék. Vagy, ahogy a női szereplőit jellemzi és mozgatja a színen. Vagy, ahogy a mély érzésű és lelki igényű karakterek, Pierre, Andrej herceg vagy Marja hercegnő vergődnek a létezés nagy kérdései között, s hihetetlen küzdelmet folytatnak magukkal és a világgal, hogy értelmet találjanak az életben  vagy legalábbis együtt tudjanak élni a végső okok megismerhetetlenségével. Egyszóval az a sok minden, amiről messziről felismerhető egy Tolsztoj-mű és amiben legalább annyi a manír, mint a mélység.

És mégis, amikor ezt a könyvet olvastam, egyszerűen magával ragadott a változatos helyzetek, érdekes jellemek, egyre-másra feltűnő személyközi konfliktusok, érdekfeszítő filozófiai problémák, színes kalandok, szüntelenül hullámzó érzelmek, fordulatok és meglepetések, és nem utolsósorban a kifinomult humor ellenállhatatlan sodrása. Persze, sokat küszködtem azzal, hogy megértsem, pontosan hogy is képzeli el a szerző a hatalom működését, mit gondol Napóleon, Kutuzov hadvezéri működéséről, Sándor cárról, vagy, hogy miként lenne lehetséges a népek nagy áramlása nyugatról keletre majd keletről nyugatra anélkül, hogy zsenikre és véletlenekre vagy eszmékre próbálnánk visszavezetni e mozgások okait (mert ugye éppen ez az 1812-es hadjárat lényege). Sokszor dühített a nők ábrázolása: Marja is, Natasa is, Szonja is, a grófné is, Helene is bármikor fel tudott idegesíteni antiintellektualizmusukkal és leplezetlenül ösztönlény mivoltukkal, szélsőséges önfeláldozásra vagy éppen szélsőséges önzésre való hajlamukkal. Nem mondom, hogy Pierre, Nyikolaj, Andrej nem váltott ki belőlem időről időre heves érzelmeket azzal, ahogy mindhárman azt példázták élettörténetükkel, hogy a racionalitásnak, a tudásnak nincs semmi értelme, csak tévutakra viszi az embert.

De a Háború és béke nem attól csodálatos, hogy az ember egyetért mindennel, ami le van benne írva, hanem a gazdagságától és attól, ahogyan a sok kisebb-nagyobb részletből kibontakozik a lenyűgözően hatalmas nagy egész. Külön-külön is érdekesek az egyes részletek, de a Háború és béke attól az, ami, ahogy ezek a részletek egymásba kapcsolódnak, s ezáltal további jelentésekkel gazdagítják egymást. Számomra ebből a szempontból a Rosztov-család jellemei és élethelyzetei voltak a legérdekesebbek: mindegyikük sorsa lényegében variáció ugyanarra a témára (ugyanaz a rajongásra való hajlam, ugyanaz a könnyelműség és meggondolatlanság jellemzi mindegyiküket a gróftól és grófnétól Nyikolajon és Natasán át Petyáig), mindegyik kísértetiesen hasonlít egymásra, ugyanakkor az aprócska különbségek a jellemekben és az alig nagyobb különbségek élethelyzeteikben egészen másfajta eredményre vezetnek: Petya és Nyikolaj ugyanúgy viselkednek a háborúban, de az egyik meghal, a másik túlél; az egyformán felelőtlen öreg gróf anyagi romlásba taszítja családját, Nyikolaj viszont helyreállítja a családi vagyont; a mindig erős és mindig céltudatos grófné a könyv végére idegesítően érdektelen és jelentéktelen lesz, Natasa viszont erős és nélkülözhetetlen asszonnyá fejlődik.     

Tudom, csak fokozom a képzavart, ha, azok után, hogy az előbb erős sodrású folyóvízhez hasonlítottam a regényt,  most nem tudok ellenállni a késztetésnek és középkori katedrálisnak mondom a könyvet. A Háború és békében és egy katedrálisban ugyanis az a közös, hogy nem csak óriási méretei, hanem tökéletes belső arányai és finom részletei együtt váltják ki azt a borzongató érzést az olvasóból, hogy egyszerre milyen kicsi és mégis milyen hatalmas is az ember.