Az elmúlt években többször is eszembe jutott, mikor a jelenleg kormányzó párt uralmát a náci Németországhoz hasonlították (vagy, épp ellenkezőleg, kigúnyolták azokat, akik ilyen összehasonlításokat tesznek), hogy tulajdonképpen milyen zavarbaejtő is a történelmi emlékezet működése. Mert manapság szinte lehetetlen úgy beszélni a náci diktatúráról, hogy az embernek ne a holokauszt jusson róla az eszébe. Holott harminc vagy negyven évvel ezelőtt még sokkal több mindenre lehetett gondolni a Harmadik Birodalom kapcsán. Lehetett gondolni a világháborúra is (na jó, erre azért ma is) és lehetett gondolni a harmincas évek rendőrállamára. A Gestapora, a nürnbergi pártnapokra, a baloldaliak és egyéb ellenzékiek üldözésére, az olimpiára, a menekülőkre, a könyvégetésekre és a többi, a világháború ép ésszel szinte felfoghatatlan embertelenségei előtti, a maga nemében szintén sötét és zsarnoki, emberi életek ezreit követelő, ezreknek és ezreknek szenvedést, millióknak elnyomást hozó dologra. Ma, ha koncentrációs tábort mondunk, halálgyárra gondolunk. Negyven éve még voltak, akiknek erről a szóról a jogállamiságot sárba tipró, politikai foglyok százezreit elnyelő kényszermunkatáborok juthattak az eszébe. Annak, aki ma egy politikai rendszert (legyen az nem csak illiberális demokrácia, de akár autoriter is) a náci Németországhoz hasonlít, az akaratlanul is Auschwitzhoz fogja hasonlítani azt a rezsimet. Negyven éve, amikor még differenciáltabb képünk volt a korszakról (és ezen nem azt értem, hogy kevésbé volt elítélő, csak, hogy több elemből állt), egy ilyesféle összehasonlítás esetleg "csak" egy rendőrállamhoz mérte volna az adott rendszert. Jól van-e ez így vagy sem, az emlékezet már csak ilyen: leegyszerűsít, szelektál, prioritizál, bizonyos dolgokat egyszercsak újra elővesz, más dolgokat örök feledésre ítél.

Mikor kezembe vettem Anna Seghers regényét, amely egy fiktív koncentrációs táborból való szökési kísérlet történetét beszéli el, szinte jóleső érzés töltött el. Végre egy olyan könyv, amely a harmincas évek diktatúrájába viszi el az embert. Nem az újabban Timothy Snyder könyvéből ismerős "véres övezetbe", ahol tízmilliószám darálta be a történelem húsdarálója a különféle népekhez tartozó áldozatokat, hanem abba a kispolgári világba, ahol az elnyomás iszonyata ugyan szép lassan beépült a mindennapokba, de úgy, hogy akit nem érintett személyében, az megtehette, hogy csukott szemmel járkálhatott az SA és SS egyenruhák, a besúgók, az időről időre elvitt emberek között. Sőt, anyagi előnyöket is élvezhetett, ha lemondott a szabadságról és a méltóságról. Olyan világ volt ez, ahol baloldalinak lenni rossz volt, sőt, veszélyes. De ahol nem is a koncentrációs tábor, hanem az izoláció, a reményekről és vágyakról való lemondás, a lélek megtöretése volt a legrosszabb, ami az emberrel történhetett. (A könyv szereplőinek zöme ezzel a problémával szembesül Franztól Hermannon át Paul Röderig, Fiedlerig és Kressékig.) Olyan világ volt ez, ahol az, aki sokat ugrált vagy csak útban volt valakinek, könnyen megüthette a bokáját. (Így járt például Aldinger, a falusi polgármester, akinek nem volt semmi bűne, csak, hogy útban volt.) Olyan világ volt ez, amely kívülről nézve akár még vonzónak is tűnhet szociális intézkedéseivel, a sokéves munkanélküliségből épp csak kikecmergő tömegeknek nyújtott reménnyel és a többivel. Anélkül, hogy párhuzamokat szeretnék vonni a jelen és a múlt között, ezek a problémák mégiscsak - mutatis mutandis - ismerősek és átélhetőek voltak számomra. Olvasás közben többször is megborzongtam.

A hetedik keresztnek vannak nagyszerű pillanatai. A szerteágazó emberi viszonyok finom, apró rezdülésekre is érzékeny bemutatása csakúgy, mint annak ábrázolása, hogy szűnik meg a baloldali emberek számára a különbség a kint és a bent, a szabadság és a rabság között azáltal, hogy a politikai cselekvés lehetőségétől fosztódnak meg. Ezeknek a helyzeteknek a bemutatása letehetetlenné tette a könyvet és ezeknek a részeknek köszönhető, hogy azt érzem, A hetedik kereszt egy fontos és nagy könyv, amit mindenképpen érdemes elolvasni.

Vannak persze kevésbé sikerült részek is. A nácik például nem csak gonoszok, de mindig ostobák is a könyvben. Nem tagadva meg Segherstől a jogot, hogy személyesen minden nácit utáljon, azt kell mondanom, hogy a könyvnek nem tesz jót ez a sematikus ábrázolás. Hasonlóan elidegenítő hatású az illegális párttevékenység komolykodó, patetikus ábrázolása. Ez utóbbit csak az menti valamelyest, hogy a könyv egészén belül a kommunisták tevékenységének jelentősége relativizálódik. Georg például, az egyetlen, akinek sikerül a szökés, egy jellemét tekintve legalábbis megkérdőjelezhető valaki. A bölcs Wallau gyorsan lebukik. A régi barát Franz hiába keresi a történet kezdetétől Georgot, csak elveszetten bolyong a náci rendőrállam labirintusában. Franz titkos kommunista kapcsolata, Hermann ugyan végül tud segíteni Georgon, de nem is Franznak köszönhetően, s emellett valójában már rég nem vezetője ő sem semminek, ahogy a többi ellenálló is éppen csak egy pillanatra riad fel téli álmából (amelybe a diktatúra kényszerítette), a szökésnek köszönhetően, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Ebből a szempontból különösen tanulságos a táborbéli elbeszélő nézőpontja: ha komolyan vesszük a regény elején és végén elmondott szavait, rá kell ébrednünk, hogy Georg Heisler sikeres szökése csupán egy múló epizód volt borzalmaik végtelen sora közepette. Egy érdekes, de jelentéktelen epizód. S ezen az epikus igazságszolgáltatás sem segít, amely szerint a táborparancsnokot leváltják és később agyonlőve találják (legalábbis a szóbeszéd szerint). Mert mindez nem velük, a táborlakókkal történik. Az ő valóságuk a rabság, a kínzás és a reménytelenség marad. 

Őszinte leszek: A hetedik kereszt nem csak nem egy vidám olvasmány, de egyúttal, talán akarata ellenére is, meglehetősen lehangoló, kiábrándító könyv. A mindent elborító reménytelenség és a remény pillanatokra fellobbanó illúziójának könyve.