Ahogy említettem is már korábban, az elmúlt egy évben több könyvvel is meggyűlt a bajom. Magam sem tudnám megmondani, miért éppen Borbély Szilárd nagysikerű regényéből lett az egyik ilyen kudarcélményem. Tavaly tavasz óta legalább háromszor kezdtem el olvasni, de mindannyiszor félretettem, s mikor végül negyedszerre sikerült a végére jutnom, ellentmondásos érzésekkel tettem le a regényt. Tudván tudva, hogy a kritikusok is szerették a könyvet, kicsit úgy érzem magam, mintha az a kiadói lektor lennék, aki nem javasolta a Sorstalanság kiadását, nem ismerve fel, hogy ami neki nem tetszett, az éppen Kertész munkájának legértékesebb része. Mert azt azért nem mondanám, hogy a Nincstelenekben ne találtam volna erős részleteket, hogy ne tudnék felidézni felkavaró epizódokat, vagy, hogy a könyv teljesen hidegen hagyott volna. De másfelől olvasás közben mégiscsak ott motoszkált bennem az érzés, hogy van ebben az egészben valami irodalmias, valami mesterkélt, valami hiteltelen. Nem kétlem, hogy bennem van a hiba, amiért elmaradt a katarzis és biztos vagyok abban, hogy egyszer majd újra el fogom olvasni a Nincsteleneket. Most nem tudok mást tenni, mint leírni balsikerű találkozásom történetét Borbély Szilárd utolsó, nagy művével.

Ott kell kezdenem, hogy miért is tartott olyan sokáig, amíg végül sikerült végigolvasnom ezt az egyébként nem is olyan hosszú regényt. Az egyik ok, hogy ellenállt a részletekben való olvasásnak. Szemben a Babbittel vagy a Háború és békével, a Nincsteleneket nem tudtam néhány oldalanként olvasni. Ha olvastam, sokáig nem tettem le, ha viszont letettem, mindig újra kellett kezdenem. Rövid mondatai valahogy olyan egyformáknak tetszettek számomra, az elbeszélt események újra és újra visszatértek, s egészen a könyv utolsó fejezeteiig nem éreztem azt, hogy a történet haladna valahova. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a rövid mondatok, a vissza-visszatérő motívumok, a történet körkörössége önmagukban problémás dolgok lennének. Csak azért hivatkozom rájuk, mert biztos vagyok benne, hogy nem kis részben nekik volt köszönhető, hogy képtelen voltam a megszokott módon bánni a könyvvel és hogy türelmesen ki kellett kivárnom, amíg lett elég időm és kedvem az elejétől a végéig egy szuszra elolvasni.

A másik ok, hogy nem tudtam elég komolyan venni Nincsteleneket. Néha azért, mert nevetnem kellett, mint amikor a román származás titkának drámai és komolykodó elmesélése poénba, ha jól értem, egy Wass Albert-idézetbe torkollik. Néha azért, mert a regényben leírt szenvedést találtam groteszkül túladagoltnak: a gyerekeket mindig verik a felnőttek, terrorizálják gyerektársaik, a kisállatokat mindig kínozzák, a rokonok szívtelenek, a falusiak babonásak, alkoholisták, irigyek és kirekesztők, tele a falu gyengeelméjűekkel, torzszülöttekkel. A regény szereplői közül nincs egy se, aki ne lenne legalább öngyilkosságra hajlamos, ágybavizelő vagy szenilis. Fullasztónak találtam ezt a világot és sajnos nem abban az értelemben, hogy képes lettem volna felfüggeszteni olvasói kívülállásomat és képes lettem volna átérezni mindazt a szörnyűséget, amiről olvastam. Néha azért, mert túl irodalmias volt. A regény, mikor a történelmi traumákról kezdett beszélni, nyelvileg is, kiszabadult abból a szűk perspektívából, amely a kiskorú, szorongásokkal és babonákkal teli, a világból keveset értő, tőmondatokban beszélő és a prímszámokba szerelmes elbeszélő sajátja. A szöveg ilyenkor mindig elemelkedik, hosszabbodnak a mondatok is és ezek a részletek megtelnek a regény többi részére nem jellemző - időnként kifejezetten ezoterikus, máskor csak nagy történeti műveltségre utaló -  motívumokkal. Ilyen részekhez érve mindig azt éreztem, hogy eltévedtem és egy másik könyvben járok. És ez az érzés nem csak a családtörténet román, rutén, zsidó, kulák szálainál uralkodott el rajtam, de akkor is, amikor úgy tűnt, hogy a regényben mindennek valami titkos szimbolikus jelentése is van vagy legalább visszautal egy másik irodalmi szövegre, amit már olvastam vagy olvasnom kellett volna: hogy a félkegyelmű cigányt naná, hogy Mesijásnak hívják (és innen az alcím is), hogy a gyerekkor kegyetlenségét naná, hogy macskakínzással lehet jellemezni és így tovább. Egy idő után elkezdett idegesíteni, hogy a könyvben jóformán semmi sem az, ami, hanem mindenről eszembe kéne valami másnak, valami titokzatosnak, valami szimbolikusnak jutnia.     

De persze végül csak elolvastam a könyvet. S nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy mindeme kellemetlenségek hatására teljesen elment volna tőle a kedvem. A katarzis elmaradt, s a fent felsorolt irodalmi eszközök valószínűleg nem azt a hatást tették rám, amit kellett volna, de azt azért így is képes voltam átérezni, hogy ez a könyv szól valamiről. Mégpedig arról, ami a címe is: egy olyan világról, amely végletesen elhagyatott. Ahol az emberek tudatlanok, félállati sorban élnek, kegyetlenek és teli vannak gonoszsággal. Ahol a történelem mindig csak újabb elnyomást és pusztítást hozott. Ahol a remény egyetlen formája az elvágyódás (és a környezet megvetése: hogy nem, mi nem vagyunk parasztok, hogy mi románok vagyunk, mi huculok vagyunk, mi zsidók vagyunk, mi nemesek vagyunk stb., amibe persze mindig félelem is vegyül az üldöztetéstől). Mindent összevetve: ez egy borzalmas könyv, amin azt értem, hogy egy borzasztó és elviselhetetlen világról szól. Ezt olvasóként képes voltam felfogni és megérteni. Hogy érezni nem tudtam, az, talán, kizárólag az én hibám, s talán egyszer majd képes leszek át is érezni. De talán jobb is nekem, hogy most még nem tudok.