Véletlenül úgy alakult, hogy John Steinbeck könyvét két részletben olvastam el. A nyaralásnak köszönhetően egy hét Málta és Murakami Kafka on the shore-ja ékelődött be a két fele közé. Nem bántam meg, hogy nem az Édentől keletrét vittem magammal a tengerpartra: gyorsan elfogyott volna az a háromszáz oldal és még az a "szégyen" is megtörténhetett volna, hogy több könyvvel jövök haza, mint amennyivel elindultam. De nem csak ezért bizonyult szerencsés döntésnek, hanem amiatt is, mert a két könyv szinte felkínálta magát az összehasonlításra, s a hasonlóságaik és különbségeik segítségével talán könnyebben el fogom tudni mondani, mit jelentett nekem Steinbeck könyve.

Elsőre talán nem egyértelmű, hogy mi értelme két, ennyire különböző regényt összevetni. Az egyik tele van megmagyarázhatatlan, természetfeletti elemekkel, a másik története szigorúan a realitások talaján marad. Az egyik szinte tüntet csináltságával, a másik azzal játszik el, hogy fikció határát nem a szürrealitás, hanem a valóság felé nyitja meg. Ennek a legfontosabb eszköze, hogy az Édentől keletre elbeszélőjét John Steinbecknek hívják, aki fele részt anyai ági családja, a Hamiltonok történetéről, fele részt ismerőseikről, a Trask családról mesél a regényben, s közben felvázolja és folyamatosan kommentálja is a 19. század utolsó harmadától az első világháború végéig az Egyesült Államok történetét is. S bár Murakami regényében is szerepet kap a 20. századi történelem (ám rögtön egy megmagyarázhatatlan rejtély, egy csapatnyi gyerek titokzatos csoportos elájulása az erdőben kapcsán), mégis joggal mondhatnánk, hogy ugyan bármit bármivel össze szabad hasonlítani, de éppen ennek a két könyvnek az összehasonlítása nem tűnik valami gyümölcsözőnek. Legalábbis, ha nem kifejezetten a különbségeket akarjuk hangsúlyozni. De még akkor is jobb, ha nem két tetszőlegesen választott dolgot hasonlítunk össze, hiszen bármely két különböző dolog különbözni fog egymástól, ezért igazán kár erőlködni - mondhatná valaki.

Van azért néhány kézenfekvő hasonlóság, ami az összevetést indokolhatja. Mindkét könyv egy-egy, a nyugati kultúrában meghatározó jelentőségű mítosz köré épül. A Kafka on the shore Oidipusz történetét használja értelmezési keretként, az Édentől keletre Káin és Ábel történetét. Emellett mindkét könyv az egyéni választás lehetőségének morális problémáját tárgyalja meglehetős terjedelemben és mindkét könyv az egyes ember morális autonómiája mellett tör lándzsát. Az is hasonló a két könyvben, hogy nagy figyelmet szentel a gyerekek családon belüli abúzusának (Murakami könyvében a két főhős, Kafka és Nakata úr egyaránt bántalmazott gyerekek voltak, Steinbecknél Adam és Charles Trask az apjuk bizarr nevelési elveinek áldozatai, Adam ráadásul testvéri bullyingnak is ki van téve, egy generációval később pedig Abra az, akit szülei lelkileg és fizikailag is kínoznak.). A további magyarázatra nem szoruló, a világ részét képező gonoszság is mindkét könyvben fontos szerephez jut. Murakaminál a kamasz főhőst sújtó ödipális átok és Kafka apjának személyisége képviselik a gonoszt, Steinbecknél Kate egyszerűen maga az ördög (pontosabban: veleszületetten hiányzik a személyiségéből a jóra való képesség), de a könyv világában ott van a gonosz az emberi lélekben mindenki másban is (talán azok jelentenek némi kivételt, akiknek a túlzásba vitt, dogmatikusan képviselt jóságuk a bűnük, mint Adam Trasknak). S végül még egy feltűnő hasonlóság: ahogy Murakami könyvében a főhősök útját időnként szinte valószerűtlenül jó, s a tetejébe még hiperönreflexív szereplők egyengetik, mint amilyen Oshima (a transznemű könyvtáros) vagy Sakura (a fodrászlány) is, úgy Steinbecknél is megvannak, Samuel Hamilton és Lee személyében azok a szereplők, akik egyszerre elengedhetetlenek a cselekmény előmozdítása érdekében és a történet önértelmezésének kibontásában. Oshima nélkül az ödipális mítosz legfeljebb egy kínálkozó párhuzam lehetne a regény értelmezésére, nem valami, aminek maguk a szereplők is tudatában vannak. Ugyanígy Sam és Lee gyakori és a történeteket magyarázó beszélgetései és monológjai nélkül az Édentől keletre sem válhatna ennyire explicit módon a Káin és Ábel mítosz modern újraértelmezésévé.

Éppen ezek a hasonlóságok mutatják meg azonban a számomra oly fontosnak bizonyuló különbségeket is. Mindenekelőtt azt,hogy Steinbeck könyve, bár szintén nem bízza a véletlenre, hogy az olvasó felismeri-e a regény elvontabb összefüggéseit és azt sem lehetne mondani, hogy naiv módon viszonyulna valóság és fikció problémájához, mégsem olyan tolakodóan hívja fel a figyelmünket a regény "lehetetlen konstrukció" voltára, mint Murakami. Persze a két mű közötti sok évtizednyi távolság akár indokolhatja is ezt a különbséget, de be kell vallanom: nekem - ebben az esetben is - a kevesebb több.

Mégsem mondanám, hogy az Édentől keletre a realizmusával tette rám a legnagyobb hatást. Épp ellenkezőleg. A beszélő nevek és a bibliai tárgyú viták persze túl triviálisak ahhoz, hogy most hosszasan elidőzzek náluk, de éppen mert annyira feltűnően fontos szerepük van, nem szeretném említetlenül hagyni ezeket az írói eszközöket. De engem a regény felépítése volt, ami igazán megragadott. A könyv első egy-két száz oldala például azzal nyűgözött le, ahogy sorra nyitotta meg a zárójeleket: sorra kezdett látszólag egymással semmilyen összefüggésben nem lévő, ugyanakkor külön-külön is rendkívül izgalmas és bizarr történetszálak elbeszélésébe: a Hamiltonok, a Traskok és Cathy Ames sztorija önmagukban is megért volna akkor több könyvet is. Mindegyik azonnal felkeltette az izgalmat és képes volt tartósan fenn is tartani. Mindegyikben egy-egy teljes világ tárult fel, s ha a történetszálak sosem érnek össze, akkor sem lett volna okom panaszra. Később aztán, persze, a szálak egymásba gabalyodtak, s a könyv egy kissé megváltozott. A thriller szerűen működő elbeszélés helyét az elmélkedés váltotta fel, a Hamiltonok sorsa, Adam Trask vergődése és a kínai szolga, Lee szerepének fokozatos növekedése töltötte ki a cselekményt. Ekkor a már korábban is létező szatirikus vonások egészen eluralkodtak a szövegen. Majd ismét következett egy váltás és ahogy Adam és Kate fiai felnőttek, a Hamiltonok kikerültek a képből és ismét felgyorsultak az események, s a történet ismét robogni kezdett, ezúttal a nagyszabású lezárás felé. Legalább három, markánsan különböző részből állt össze a könyv és ez rengeteg kitérőre, változatos hangvételű részletek, műfaji játékok beiktatására adott alkalmat, ám e három részt a meglehetősen expliciten tárgyalt alapvető erkölcsi probléma és Lee önreflexív megjegyzései, s a szereplők sorsát is alakító közbeavatkozásai végül egyetlen nagyszabású egésszé fűzték egybe. Steinbeck javára írom, hogy ezzel a nagyívű és mégsem tolakodó szerkesztéssel adott nekem teret és időt, hogy a könyv belső összefüggésein, az egyes kitérők által megnyitott távlatokon törjem a fejem, hogy elidőzzek egy-egy érdekesebb kérdésnél, hogy kiélvezzem a feszültebb pillanatokat, elmélkedjek az elmélkedni valókon, nevessek a pazar szatirikus részleteken, elborzadjak a szörnyűségeken. Nem erőszakoskodott velem annyira, mint Murakami, nem vágta a képembe oldalanként többször, hogy "hát nem érted, hogy hű, de fontos könyvet olvasol?" és ezért hálás vagyok neki. Sőt. Néha, akarva vagy talán akaratlanul is, még ki is gúnyolta magát az Édentől keletre: a narrátor például időnként zavarbaejtően ostobának ható, időnként feleslegesen bombasztikus bevezetőkkel látta el az egyes fejezeteket. Steinbeck, a bosszantóan okoskodó elbeszélő sokat tett azért, hogy Steinbecket, az írót jobban kedveljem.

Mindez persze fontos, de talán nem a legfontosabb egy ilyen könyv esetében. Szórakoztatott, elgondolkodtatott, de adott valami mást is ez a regény, amire csak nagyon kevés könyv képes. Egy furcsa, kissé szomorkás érzés maradt bennem az Édentől keletre nyomán, ami abból származik, hogy a könyv képes volt valami valódit, valami igazit mondani nekem az élettel kapcsolatban.