Régóta tudom, hogy funkcionális analfabéta vagyok. Kamaszkorom óta extrém kihívásokkal jár a matematikai (kémiai, fizikai stb.) szimbólumokkal operáló szövegek olvasása, ahogy mind a mai napig keresztbe áll a szemem, amikor felbontom és olvasni kezdem a közműszolgáltatóktól vagy a NAV-tól kapott leveleket. De mind közül a legfájóbbnak - magyar szakot végzett emberként - a verses epika olvasásának nehézségeit érzem. Ha nem tudtam volna prózai összefoglalókból kisgyerekkorom óta, a gimnáziumi erőfeszítéseim is eredménytelenek maradtak volna, hogy kiderítsem, miről szól az Iliász, az Odüsszeia, az Aeneis. A balladákkal némiképp jobban boldogultam, de azért a Vörös Rébék megfejtése számomra teljességgel lehetetlennek tűnt, s álmélkodva hallgattam (azóta kiváló irodalomtörténésszé kiképződött) barátom magyarázatát arról, hogy miről is szól a ballada valójában. Nem tartom pedig magam teljesen elveszett embernek, ha szövegekről van szó, a történetek iránt is erős vonzalmat érzek, a metaforák sem idegenek nekem, sőt, a verseket is szeretem, de verses forma és epikus téma összeházasítása valamiért annyira nem működik nálam:), hogy az ilyen szövegek úgy hatnak rám, mint 18. századi emberekre az egyiptomi hieroglifák.

Mára, úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem a verses epikai vakságom megfejtéséhez - s talán a meghaladásához is. Ebben nagy segítségemre volt az Anyegin, amit épp tegnap fejeztem be és az első olyan epikus versnek bizonyult, amelynek történetét vissza tudnám mondani, ha nem is strófáról strófára, de az események láncolatát logikus rendben végigkövetve. Hogyan következett be ez a csodás fordulat?

Úgy, hogy rádöbbentem, hogy amit a funkcionális analfabetizmusról mondtam fentebb, az nem tréfa, hanem szó szerint igaz: verses szövegeket nem tudok ugyanúgy, a néma olvasásnak ugyanazzal a technikájával olvasni, mint a prózaiakat. Mikor ugyanis meghallottam, ahogy, magamban ugyan, de mégiscsak a hangos olvasás egyik változatával az első strófát deklamálom, egyszerre itt volt a megvilágosodás: hogy de hát én soha nem szoktam lírai verseket sem némán olvasni! Mi több, azokat, ha egyedül vagyok, kifejezetten hangosan szavalom magamnak, újra és újra nekifutva a szövegnek, kedvem szerint változtatgatva az előadás modorát. Ez nyilván nem ugyanaz a módszer, ahogy egy-egy pillantással felmérve egész bekezdések értelmét tudom átfogni egy prózai szövegben. S ez az olvasásmód a jelek szerint a lírai versek megértését nem akadályozza számomra. (Vagy, ki tudja, ott nem zavaró legalábbis.)  Viszont a verses epika esetében, ahol persze tisztában vagyok vele, hogy nekem egy történetet kellene nyomon követnem, jól felismerhetően nem vezet ugyanahhoz az olvasási élményhez, mint a néma olvasás. 

A baj eddig, azt hiszem, ott volt, hogy a verses epikát is hol versként, hol történetként olvastam, s így hol belefeledkeztem a sorok dallamába, hol történetfoszlányok ragadták meg a figyelmemet.

Nem tudom, az Anyegin miért volt más. Talán mert az általam annyira kedvelt 18-19. századi epikus stílusban beszélt el egy történetet: ironikus volt, ugyanakkor melodramatikus is, voltak benne politikai célzások, irodalmi bennfenteskedések is, kicsit tudálékos és nagyon játékos is volt egyszerre, s így, a hangnem ismerőssége miatt a nagy egészre is jobban oda tudtam figyelni, mint az Iliász roppant méretű és idegenszerű belső struktúrájára. Nem tudom. Mindenesetre az Anyegint el tudnám mesélni most már akárkinek és azt is el tudnám mondani neki, személyes tapasztalatból, hogy az Anyegin jó. Olvasd el, ha még nem tetted.